Átértünk British Columbiába, a csodálatos Sziklás-hegységben vezet az utunk. Az időjárás szinte kilométerenként változik, borús idő, napsütés, köd, mindegyikből kapunk egy kis ízelítőt.
Vancouverbe értünk, leszállítottuk az árut. Kiderült hogy Attila csodás meglepetést tartogat számomra, szabadságoljuk magunkat egy hétre, és áthajózunk a Vancouver-szigetre. Először is kerestünk egy céget, ahol napidíj fejében biztonságban tudtuk az utánfutónkat, így nem kellett attól tartanunk hogy mire visszaérünk, elhajózik valamerre. 🙂
A szigetre 2 kikötőbe lehet átjutni komppal, ezek Sidney és Nanaimo. Úgy döntöttünk hogy azt választjuk amelyik Sidney-ben köt ki, és majd Nanaimo-ból jövünk visszafelé. A hajóút nem egész 2 óra volt (~100 km), erős, hideg szél fújt.
Késő délután értünk partot Sidney-be. Ez a város 27 km-re van Victoria-tól, ami a sziget alsó csücskén található, innen indulunk majd felfelé, az egész szigetet szeretnénk bejárni.
Victoria 1871-től British Columbia fővárosa. A Vancouver sziget déli oldalán, a Csendes-óceán partján fekszik, lakossága 85 800 fő. Ez a város Kanada 7. legsűrűbben lakott városa. Az 1843-ban alakult, nevét Viktória királynőről kapta. Nagyon hangulatos város, belopta magát a szívünkbe.
Itt található Kanada legrégebbi kinai negyede, a XIX. század közepén kialakult Chinatown. Sikátor, szépséges kínai kapu, üzletek sokasága vonzza a látogatókat.
Végigsétáltunk a kikötő partján, sok érdekességet láttunk, közben percekig hallgattunk egy skót dudást.
Egy csodálatos történelmi épületig sétáltunk, az 1897-ben befejezett Parlamentig. Felújítások vannak körülötte, de így is látszik hogy milyen gyönyörű!
Ránk esteledett, így visszasétáltunk a kocsihoz.
Reggel újult erővel indulunk útnak a hajnali eső után, hogy megnézzük nappali fényben is várost.
Irány a közeli Oak Bay. Az öböl igazán megkapó látványt nyújt a sziklás parton álló házakkal. Órákig sétálunk a sziklákon, nehéz innen elszabadulni.
Ami a városban rögtön szemet szúr, az a rend, tisztaság és a csodás gondozott kertek.
A nyugati parton ( West Coast) az újra eleredő esőben Nanaimo felé vesszük az irányt.
Kihasználom az időt míg várunk a kompra, megírom a Manitoulin-szigeti utazásunk befejező részét.
Következő helység ahová ellátogatunk, Kagawong, egy aranyos kisvároska, ahol több híres látványosság is található.
Elsőnek a leghíresebbet célozzuk meg, a Menyasszonyi fátyol vízesést (Bridal Veil Falls). A zuhatag magassága 11 méter, vizét a Kagawong folyó táplálja. Csodás látvány felülről, a levezető lépcső a COVID miatt le van zárva.
Nem problémázunk rajta, mert egy kis sétával körben is le lehet menni a vízeséshez a kiépített túraútvonalon. Az ösvény a vízparton a fák között gyönyörű környezetben vezet végig.
A vízesés gyönyörűséges, a hideg víz sem riaszotta vissza a fürdőzéstől az embereket. Egy keskeny csúszós részen be lehet menni a vízesés mögé is, naná hogy bementem. 🙂
A visszaúton sok érdekességet láttunk, pici szines manó lakokat eldugva a fák tövénénél,
érdekes szobrokat
egy siklót
és egy kőből kirakott labirintust is.
Következő megállónk útitársnöm, Gabika kedvence, a Manitoulin Chocolate Works. Ez egy kis csokoládé üzem és bolt. Nagyon finom csokikat vásároltunk, bár az áraik elég borsosak.
Egy pár képet hoztam Nektek a városkáról is.
Gore Bay felé indulunk tovább, az East Bluff kilátóhoz megyünk, a Harold Noble Emlékparkba. Ebből a kilátóból fantasztikus kilátás nyílik a magasból a Gore-öbölre.
A kilátóból lemegyünk a partra és folytatjuk az utat Barrie Island felé.
A Barrie-sziget területe 79 km2, az állandó lakosok száma 490 fő. Főleg állattartásból és növénytermesztésből élnek. Nyáron a túristák kedvelt célpontja ez a sziget. Nézzétek milyen szép faragott szobrok díszítik a portákat!
Sheshegwaning egy indián rezervátum, szerettük volna megnézni, de a járvány miatt le van zárva a látogatók előtt. 🙁 Nem baj, lesz miért visszajönni. 🙂
Szürkületre értünk Meldrum Bay-be, a sziget végére. Az 1870-es években létrejött falu gyorsan sikeres halászati, favágó és kereskedelmi központtá nőtt, a Nagy-tavak gőzhajói is itt kötöttek ki. 3 fűrészmalom is üzemelt itt, a sziget túlsó végéből odaszállított keményfát dolgozták fel. Ma az állandó lakosai száma mindössze 170 fő, megélhetésüket főként a Lafarge kőbánya biztosítja ahol dolomitot termelnek ki. A nyári hónapokban pezseg az élet a túristáktól, a dokkok megtelnek csónakokkal. Igazi horgászparadicsom, egész Kanadában ez a legjobb hely királylazac fogáshoz.
Visszafelé megálltunk M’Chigeeng-ben vacsorázni. Ez egy indián falu, a főtéren pár kis boltocskával. Nem gondoltuk hogy nyitva lesznek, mert már közel 11 óra volt, de kettő is nyitva volt még. Hatalmas adag krumplit kaptunk a hamburger mellé, degeszre ettük magunkat.
Másnap reggel indultunk hazafelé, útközben még megálltunk a Whitefish River nevű városkában. A vízesést kerestük, de nagyon nehezen hozzáférhető helyen van, sziklás terepen, így nem tudtam jó képet készíteni róla.
Végül szeretném bemutatni Nektek útitársnőmet Gabikát, akivel bejártuk ezt a csodás szigetet. 🙂
Mi mást tennénk a pihenő időnkben mint felfedeznénk a környéket. Nova Scotiában már többször jártunk, de a Digby Neck, a Long Island és a Briar Island mindig kimaradt, így most oda indulunk.
Digby Neck egy hosszú keskeny félsziget, Nova Scotia délnyugati partjával párhuzamosan fekszik. Hossza 40 km, szélessége 5 km. Az egyik oldalon a Szent Mária-öböl, a másikon a Fundy-öböl határolja. Az egész világon itt a legnagyobb az ár-apály különbség, néhol a 14 métert is eléri, ami kb. egy 4 emeletes épület magasságának felel meg. A napi kétszeri hatalmas vízmozgás miatt a tápanyagban gazdag planktonok a felszíni vizekbe keverednek, ezért rengeteg bálna és tengeri madár található Digby Neck környékén. Nyáron a bálnalesen kívül a gyönyörű strandjai miatt is kedvelt nyaralóhely.
Végigmegyünk a félszigeten, a végében található East Ferry nevű helyhez igyekszünk , innen indul a komp Long Islandra. Pár perces út az egész, a komp fél óránként megy, 24 órán keresztül.
Kikötöttünk Long Island-en. Úgy döntünk hogy először továbbmegyünk a következő szigetre, mert az sokkal kisebb, és nincs sok látnivaló, ezért este már vissza is tudunk jönni. Így csak keresztül robogunk a szigeten Freeport-ig, innen indul a komp a Brier Island-ra. Majd visszafelé fedezzük fel Long Island-et, mert több a látnivaló, túrázni is fogunk és így egy egész napunk lesz rá.
Brier Island egy pici bazalt sziget, 7,5 km hosszú és 2,5 km széles. Az egész part körben mindössze 25 km, és az egyetlen település a szigeten Westport, 218 lakossal. Természetesen itt is, mint a tengerparti városoknál általában, halászatból, rákászatból, és a bálnák miatt nyáron ide látogató turistákból élnek az emberek. A szigetet gyakran takarja köd, 57 hajörés történt ez miatt a partjainál. A kanadai parti őrség 24 órás szolgálatot tart fent a bajba jutottak kutatására és mentésére. Bejártuk a szigetet, indulunk vissza Long Island-re, ott fogunk éjszakázni.
Kiderült hogy a végcélunk megváltozott, New Brunswick helyett a szomszédos tartomány, Nova Scotia lesz. A kanadai határig át kell mennünk Iowa, Illinois, Indiana, Ohio, Pennsylvania, New York, Connecticut, Massachusetts, New Hampshire és Maine államokon. Az utolsó négyben még nem jártunk, de most nincs időnk, így csak keveset látunk belőlük. Remélem nemsokára sikerül lakókocsival bejárni mindegyiket.
New Hampshire-ben három különös dolog is szemet szúrt. Az első rögtön az állam üdvözlő tábláján lévő mondat: Élj szabadon vagy halj meg. (Live free or die)
A mottó John Stark tábornoktól ered, aki rossz egészségi állapota miatt nem tudott elmenni a Bennington-i csata évfordulóján rendezett ünnepségre, ezért írásban küldte el üdvözlő szavait, amit felolvastak a veteránoknak. Ennek a tósztnak az utolsó mondatából származik a mottó. Élj szabadon vagy halj meg, nem a halál a legrosszabb (Live free or die: Death is not the worst of evils).
A második, amit még egyetlen államban sem láttam, csak 18 éves korig kötelező a biztonsági öv, aki idősebb, maga döntheti el hogy használja-e vagy nem.
A harmadik, hogy az autópálya szélén nagy táblák hirdetik, hogy melyik kijáratnál található ital üzlet. (Alkoholt csak ott lehet vásárolni, közértbe nem.)
Maine államban átmentünk Belfast városon. Rögtön a Boney M híres száma jutott eszünkbe. Tudjátok hogy német együttes volt és a szám nem az amerikai Belfast-ról szól? Észak-Írországban is található egy ilyen nevű város, arról szól a dal. Érdekesség hogy a politikai hangzata miatt ezt a számot Amerikában és Kanadában sosem adták ki, a lemezen kicserélték a „Daddy Cool” című dalra.
Maine államban, a Penobscot Narrow hídon lévő épületben egy obszervatórium működik. Sajnos októbertől májusig zárva van, így nem tudtuk megnézni. Az obszervatórium épülete (136m) magasabb mint a Szabadság-szobor (93m) és csodálatos, 360 fokos kilátást nyújt az öbölre és a távoli hegyekre.
Itt nincs hó, és hideg sem, +1 fok körüli a hőmérséklet.
Átértünk a határon, itt már jóval hidegebb van. Meg akartuk nézni a híres Hopewell-sziklákat, de le van zárva az oda vezető út, nem takarítják. A fagyos időben a jeges-havas úton nem volt kedvünk 5 km-t gyalogolni, így most ezt kihagytuk. Jártunk már itt az Új-Fundland és Labrador körutunkról visszafelé.
Megérkeztünk Nova Scotia-ba, most jöhet egy kis pihenés.
Reggelre cudar hideg lett, persze csak kint, mert bent jó meleg van, jól működik a fűtés. A kocsi Fahrenheitbe méri a hőmérsékletet, -31 F-t mutat, az -35 Celsius fok. Jöhet a finom kávé és indulhatunk Radisson felé. A fákra ráfagyott a hó, annyira hideg van, nem is értem hogy tudnak itt élni emberek.
Egy hiúz bujkál az ágak mögött, de kiszúrjuk. Nem örül a társaságnak, vicsorog ránk. Később egy emberrel is találkozunk, ballag az úton, valami faanyagot húz a szánkóján. Vajon honnan jön és hova mehet? Radisson még messze van. 1-2 km múlva megoldódik a rejtély, egy magányos kunyhó áll a fák között.
Radisson előtt elkanyarodunk, megnézzük a Robert-Bourassa vizierőmű-komplexum egyik gátját. (29 gát szabályozza a vízállást.) Hatalmas víztározó tartozik hozzá, nyáron fel lehet menni a víztározóhoz is, de most a jeges úton képtelenség feljutni, az út le is van zárva, így megelégszünk a fő gáttal, ami 162 méter magas.
Úgy látszik nem csak mi vagyunk olyan őrültek hogy télen feljövünk ide, mert egy kocsi araszol előttünk, igaz Ő dolgozni jött.
A hídon pár rénszarvas ácsorog, az előttünk lévő autó dudájának hangjára elballagnak. Kicsit várunk, hátha visszajönnek, de hiába.
A gát túloldalán egy kanyon van, ott található a kifolyó 8 kapuja. A két sziklafal között egy lépcsős rész látható, becenevén az Óriások lépcsője. 10 lépcsőfokból áll, minden fok magassága 9 és 12 méter között van.
Maga a generátor állomás a gáttól 6 km-el lejjebb van, 137 m-el a föld alatt. Az egész komplexum építése 1960-ban kezdődött és az utolsó egységet 1981-ben helyezték üzembe.
1974-ben az építkezés dolgozói szabotálták a munkát, buldózerekkel mentek kidönteni a generátorokat, megrongálták az üzemanyag tartályokat és felgyújtották az épületeket. Ez miatt a projekt egy évet késett a tervezetthez képest és a kárt 2 millió dollárra becsülték. A vizsgálat szerint a szabotázs oka a rossz munkakörülmények, a szakszervezetek közötti versengés és az amerikai vezetőknek a vállalkozókkal szembeni arrogáns viselkedése volt.
Ez a világ legnagyobb föld alatti erőműve és egyben Kanada legnagyobb vizierőműve.
Megérkeztünk Radisson-ba. Ezt a várost 1974-ben alapították a vizierőmű dolgozói
számára, akkor kezdték el a fő gát és a generátor állomás építését. Ez az egyetlen nem őslakos közösség a környéken. Az építkezés alatt a népesség elérte a 2500-at, jelenleg 500 fő körül mozog. A fő munkáltató itt ma is az erőmű, de számos lakos az idegenforgalomból (vadászat, horgászat) és a vendéglátó iparból él.
Chisasibi a La Grande folyó déli partján fekszik, egyike a régió 9 Cree közösségének, és tagja a Quebec Crees Nagy Tanácsának. Ez a közúton megközelíthető legészakibb Cree falu. Lakossága 4870 fő. Mindössze 8%-uk beszéli a hivatalos angol vagy francia nyelvet, a többség a cree-t és az inuit-ot használja.
Itt újabb gátat látunk, ez is az erőműhöz tartozik. Átmegyünk rajta, Fort George a célunk. A térkép szerint el tudunk menni odáig kocsival, de csak a folyóig jutunk. Ott kiderül hogy csak komppal lehetne átmenni, de télen nem jár. Ránk sötétedik, a hó is elkezd esni, visszafordulunk. A sötétben vigyázni kell, mert sok erre a rénszarvas, találkozunk is velük. Visszaérünk Chisasibi-be és megállunk a falu szélén aludni.
Éjszaka nagyon hideg volt, a fűtéscsövet felemeltük és az ágyra irányítottuk. Nem fáztunk, de a padlón az üdítő belefagyott a dobozába. 😀
Kávézás közben a napfelkeltében gyönyörködtünk, csodás látvány volt!
Úgy döntöttünk először lemegyünk a James-öbölbe.
Drónnal is csináltunk pár képet, fentről is gyönyörű a táj.
Visszafelé majdnem elütöttünk egy madarat, teljesen beleolvadt a hóba. Megnéztük a várost, olyan helyet kerestünk ahol helyi ételt tudunk enni, de télen semmi sincs nyitva, úgy látszik a helyiek nem járnak étterembe.
Róka komával hazafele is találkoztunk, sőt még egy jávorszarvast is fényképeztem. 😀
A regisztrációs irodában lejelentkeztünk hogy elhagyjuk a területet. Ez az út is emlékezetes marad, jó lenne egyszer nyáron is eljutni ide.
Nagyon érdekes és különleges helyre kalauzollak el Benneteket. Igazából szilveszterkor jártunk itt, csak most került sor rá hogy leírjam. A kanadai Quebec tartomány északi része a célunk. A tervezett út oda-vissza 3000km. Tőlünk 100 km-re északra lekanyarodunk az autópályáról, a James Bay úthoz igyekszünk, azon fogunk végigmenni. Odáig néhány városka van csak, de azért ott is fényképeztem, gyönyörű templomokat láttunk és egy róka is az utunkba akadt.
Az útvonal
A James Bay út 620 km hosszú, néhány leágazó utacskával. A teljes hosszán nincs egy település sem, csak egy pihenőhely benzinkúttal, kávézóval a 381-es km-nél. Az út elején van egy regisztrációs iroda, kötelező bemenni oda-vissza, felírják az adatokat. Erre azért van szükség, mert ez egy kis forgalmú út, amely a boreális erdők vadonján megy keresztül és ha eltűnik valaki, tudják merre keressék. Az út szélén van hat helyen telefon is, vészhelyzet esetén elérhetjük a regisztrációs központot.
Regisztrációs központ
A táj gyönyörű havas, de nincs nagy hideg, -7 fokot mutat a hőmérő. A James Bay út végig burkolt, jól karbantartott és télen is tisztítják.
Elérjük a kereszteződést, lekanyarodunk egy kisebb útra ami Eastmain-be vezet. Ez egy kaviccsal borított út, itt is jár a hókotró. Erre már hidegebb van, ez látszik is a fákon. Attila észreveszi hogy egy nagy bagoly ül az egyik ágon. Lefékez és visszatolat fényképezni. Lehúzódik az út szélére, ekkor jön a meglepetés. Az út szélén árok van, amit nem látni a félre kotort hótól, hátsó kerékkel belecsúsztunk. 🙁 Nem tudtunk kijönni, Attila már öltözött, hogy előveszi a csörlőt, hóláncot, mert felkészült rendesen az útra, de végül nem volt rá szükség. Szerencsénk volt, jött szembe egy kisteherautó. Megállt mellettünk és a benne ülő indián férfi megkérdezte: elakadtatok? Mondtuk hogy igen. Az nem jó-mondta, sziasztok! Persze nem hagyott ott, csak viccelt. Míg kötötték a kötelet az autókra, megtudtuk hogy 70 éves, 6 gyereke van ( lesz még, azt mondta 😀 ), Eastmain-ben él és csapdával állatokat fog eladásra, így egészíti ki a nyugdíját, most is a csapdákat ellenőrizni jött. A plató tele volt ketrecekkel. Mondtuk Neki, hogy a bagoly miatt tolattunk vissza, felnézett a fára és teljes komolysággal azt mondta: ja, az az én öregapám, de le fogom lőni, mert mindig ellopja a csapdából az állataimat. A segítségért nem fogadott el pénzt, ezért adtunk Neki az általam készített díszes mézeskalácsokból, annak örült. Elköszöntünk és indultunk tovább, már közel vagyunk az első célponthoz. Láttunk egy nagy lábnyomot a hóban, hiúzra tippelünk.
Eastmain egy indián rezervátum, a Cree indiánok otthona. Pár utcából áll az egész, de rendezett és mindenük megvan. Párszor körbementünk, egyszer csak megállt mellettünk egy rendőrautó. A rendőr udvariasan megkérdezte, hogy keresünk valakit? Tud segíteni valamiben? Mondtuk hogy köszönjük nem, csak kíváncsiak voltunk hogy hogyan élnek itt az emberek. Képzeljétek, meghívott a közösségi házba a karácsonyi ünnepségre! Náluk szilveszterkor van a karácsonyi ünnepség és a télapó adja át az ajándékot a közösségi házban, amit a szülők vesznek. A táskákon rajta a név, innen tudni kié a csomag. Mikor a nyitott teremajtóba értünk, hozzám lépett egy indián hölgy, kezet nyújtott és boldog karácsonyt kívánt. Egészen meghatódtam a gesztustól. A teremben elővettem a fényképezőt, de nagyon csúnyán néztek rám, így gyorsan eltettem. Az ünnepség után este a felnőtteknek bál lesz, mondták hogy maradjunk, motoros szán a tombola fődíja. Végül nem maradtunk, mert még két helyre szerettünk volna eljutni, ezért elindultunk vissza a James Bay út felé.
Útközben megláttuk hogy az út szélén egy ismerős kocsi áll, benne a tulajjal, aki idefelé kihúzott bennünket. Megálltunk mellette megkérdezni hogy rendben van-e minden. Egyszer csak kijön a fák közül egy férfi puskával a kezében, és kiabál valamit Cree nyelven. A beszélgetőtársunk angolul válaszolt hogy mi is értsük: semmi probléma, ők barátok. Kiderült hogy a fiai csapdát állítanak az erdőben és ugye az illegális. Nagyon örültem hogy barátoknak lettünk nyilvánítva, nem ellenségnek. 😀 ( Lehet ezért is kell a regisztráció?) Elhúztuk a csíkot, visszamentünk egészen az elágazásig, arra már nem jár senki, így nyugodtan aludhatunk és reggel mehetünk tovább.
Ma a kanadai Ontario tartományban található, világhírű Algonquin Provincial Parkba látogatunk el. 1896-ban alapították, ez Kanada legrégebbi tartományi parkja. Területe 7653 km2, kb.6,5-szer akkora mint Komárom-Esztergom megye. Nagy része csak kenuval vagy kajakkal és gyalogosan érhető el. A park déli részén halad keresztül 56 km hosszan a 60-as autópálya. Ha csak áthajtunk, nem állunk meg sehol, akkor nem kell belépőt fizetni. Ha a parkban szeretnénk túrázni, kempingezni vagy horgászni, akkor belépő jegyet kell vásárolnunk. A napijegy 21 $ (4700 ft), de vehetünk éves bérletet is, ami Ontario összes parkjába érvényes, ez 175 $ (39500 ft). Attila úton van, így most a fiammal kirándulunk.
2400 tó, 2000 kilóméternyi patak és folyó található a park területén. A 60-as út mentén 14 túraútvonal, 8 kemping, látogatóközpont, múzeum, művészeti központ és kültéri színház is van. A park belsejében további kempingek és túraútvonalak találhatóak. A leghoszabb útvonal 88 km. A park egész évben üzemel, de télen sok útvonal zárva van. Jávorszarvas, hód, őz gyakran látható, de előfordulhat hogy feketemedvével vagy farkassal találkozunk. Nekünk most nem volt szerencsénk, csak chipmunk-ot (észak-amerikai mókus) és egy madarat láttunk, de régebbi útjainkon többször láttunk dámszarvast is.
Október első felében a parkba a világ minden pontjáról érkeznek látogatók, az ősz csodás színeit fényképezni. A fák között sok az örökzöld fenyő és a juhar, ami sárga, narancs, piros és vörös színekben pompázik. Mi most egy kicsit később mentünk hogy elkerüljük a tömeget.
A Booth’s Rock Trail a célpontunk. A külső parkolóban tesszük le a kocsit, ami kb. 1 km-re van az útvonal kezdetétől. Maga a trail 5,1 km hosszú, háromszög formájú csodálatos erdei út, ami a hegytetőre vezet. Sok a kiálló kő és gyökér, figyelni kell a lábunk elé. Elég megerőltető volt számomra a hosszú hegymenet, kétszer is megálltam a tetőig pihenni.
Az út elhalad 2 tó mellett és a hegytetőn egy nagy, lépcsős szikla van, ahonnan csodálatos panoráma tárul a szemünk elé. Ez a szikla a Booth’s Rock. Nem tudtunk betelni a látvánnyal. Jó pár ember pihent a sziklán, gyönyörködtek a kilátásban, beszélgettek, szendvicset ettek. Mi is megpihentünk kicsit, erőt gyűjtöttünk a további úthoz.
Az erdőben a hegyről lefelé 2 hosszú lépcsősort építettek, összesen 166 lépcsőfok. A lépcsők aljától könyebb az út, egy elhagyatott vasútvonalon. Mire a trail végéhez értünk már nagyon elfáradtunk, sajnáltam hogy a kocsit a külső parkolóban hagytuk, mert így még 1 km várt ránk odáig. Berogytunk a kocsiba és elmentünk a 60-as úton a másik kapuig. Onnan visszafordulva már hazafelé tartottunk.
Bár a túra elég kemény volt, megállapítottuk hogy megérte, csodás napunk volt.
A Crowsnest-hágóban az első iparág a szarvasmarha tenyésztés volt. A helyi gazdaságok állatállománya gyakori célpontjává vált a tolvajoknak, akik a közelben rejtették el a lopott állatokat, mielőtt délre vitték őket. A gazdák védelmében, a tolvajok felszámolására az észak-nyugati rendőrség 1881-ben egy posztot épített ide, amit rendőrségi lakásnak neveztek el. Később a rendőrök a posztot elhagyták, és egy szénkereskedő lakott itt a családjával. A rendőrségi lakás maradványai ma is láthatóak.
Egy szomorú történetet szeretnék megosztani veletek, ami engem nagyon felkavart amikor itt jártunk.
Frank városát 1901-ben alapították a Crowsnest- hágóban, a Teknősbéka hegy tövében. Nevét Henry Frank-ról kapta, aki a kanadai-amerikai szén és koksztársaság egyik tulajdonosa volt. Egy évvel korábban szenet fedeztek fel itt és a bánya támogatására-kiszolgálására épült a város.
1901. szeptember 10-én ünnepelték a város megalakulását, gálavacsorával, a vezetők beszédeivel és bánya túrákkal. A vasút különvonatokkal több mint 1400 embert szállított a szomszédos közösségekből az ünnepségre. 1903-ra Frank állandó lakossága elérte a 600 főt és egy kétszintes iskola és négy szálloda is üzemelt már.
1903. április 29.-én éjjel a városka lakosai békésen aludtak. Csak a bányában dolgozott az éjszakai műszak és néhány ember a bánya épületeiben a föld felett. Hajnali 4:10-kor hatalmas mennydörgő hang futott végig a Crowsnest-hágón, a Teknős-hegy csúcsáról letört egy hatalmas ék alak. A hangot 200km-el távolabb is hallották. Ez az 1 kilométer széles, 425 méter hosszú és 150 méter mély, kb. 110 millió tonnás mészkő darab, csúszás közben összetörve görgött, ugrált le a hegyről. Mindössze 90 másodperc alatt (kb. 112 km/h sebességgel) elérte a völgyben Frank keleti peremét, maga alá temetve a házakat, a vasút vonalat, a bánya összes épületét és a bánya lejáratát is.
17 bányász rekedt a föld alatt. Megpróbálták kiásni a kijáratot, sikertelenül. Végül egy bányász azt javasolta, ássanak egy a felszínre vezető szénrétegben, aminek ismerte a pontos helyét. Egy keskeny alagútban párosával, felváltva ástak, miközben a levegő körülöttük egyre mérgezőbb lett. Végül már csak 3 embernek maradt energiája ásni, mikor késő délután a felszínt elérték. Bár a nyíláson nem tudtak kijutni, mert veszélyes volt a fentről potyogó sziklák miatt, mégis új energiát adott és reményt a túlélésre. Tovább ástak és végül egy kinyúló kőzet alatt bukkantak felszínre, ami megvédte őket a leeső törmelékektől. 13 óra kétségbe esett ásás után, kimerülve, de épségben, a felszínre jutott mind a 17 bányász .
A vasutat 3 héten belül megjavították, a bányát is gyorsan újra megnyitották. Megdöbbenve fedezték fel, hogy Charlie ló, aki a bányában dolgozott és több mint egy hónapja lent rekedt, életben van. Lerágta a kérget a fatartókról és kiitta a vízmedencéket. Megtalálója zabbal és pálinkával etette-itatta, de az állat szervezete nem bírta ki a hirtelen túlterhelést és elpusztult.
Újabb csúszástól tartva, a hegyhez legközelebbi városrészt 1911- ben áthelyezték. A bánya 1917-ben véglegesen bezárt, a városnak ma mindössze 200 lakosa van.
Ez volt a kanadai történelem egyik legnagyobb, legtöbb halálos áldozattal járó földcsuszamlása, az áldozatok számát 70 és 90 közé teszik, többségük teste ma is a törmelékek alatt fekszik.
A régóta instabil hegyet már a Feketelábú és a Kutenai indiánok is mozgó hegynek hívták, és megtagadták a közelében való táborozást. A tragédia előtti hetekben a bányászok időnként láttak kőmorzsolódásokat a hegyről és az aknatengelyeket tartó fák repedezését is észlelték.
A katasztrófa helyszíne szinte változatlanul maradt, Alberta tartományi történelmi helyszíne lett. Látogató központja évente több mint 100 000 látogatót fogad.
Ez a poszt egy barátnőm kérésére készült, azt kérte írjak erről is, ne higgye senki, hogy nekünk minden csak szép és jó. Kicsit csodálkoztam, mert végül is ez egy utazós oldal, aztán mégis úgy döntöttem, eleget teszek a kérésének. Azt hittem már túl vagyok rajta, könnyű lesz írni róla. Nem az. Valószínűleg soha nem fogom elfelejteni, és annak ellenére hogy imádok itt élni, ezentúl rettegni fogok minden tavasszal.
Április 21.-én kezdődött.. Eszünkbe sem jutott félni, hisz minden évben megárad a folyó a tavaszi olvadásnál. A folyótól kb. 4 méterre áll a házunk egy kis dombon. A telkünk jó hosszú, legalább 100 méterre van a háztól az utca.
Ilyen közel van a vízpart a házhoz.Innen indul a mi telkünk.
A mi házunk áll itt a legmagasabban, még sosem jött fel idáig a víz. Az alsó szinten igen, de csak talajvíz, 1-2 centi, azt elintézte a beépített pumpa. Ott csak 1 fürdőszoba, mosókonyha és a gyertyás műhelyem van, a többi rész még nincs befejezve, egyenlőre tároló. Ott van elhelyezve a kazán, a bojler, a víztisztító és a biztosíték tábla is.
Sok hó esett a télen. A hirtelen jött + fokban gyorsan olvadásnak indult. A víz megindult felfelé. A folyón több gát is található, az egyik pár kilométerrel lejjebb, elmentünk megnézni, majdnem teljesen zárva volt. Megnyugodtam, ha kinyitják semmi baj nem történhet, szépen lefolyik a víz.
Nem nyitották ki. A vízszint nagyon gyorsan emelkedett. Az alsó szinten megemeltünk mindent, bár a legtöbb doboz polcokon van. A lejáróhoz mobil gátat tettünk, ami rengeteg vizet képes magába szívni.
A víz csak jött egyre feljebb. Már elkezdett átfolyni az alacsonyabban fekvő szomszédos telkekről is. Attila úton volt, így a fiammal pakoltunk. Tele raktunk mindent dobozzal és bútorral a felső szinten és bíztunk benne hogy megindul lefelé az ár.
Ez előző képen látható lépcsőn áll a fiam, pár óra alatt ennyit jött fel a víz.Mindenhol víz, sár és cuccok.
Sajnos nem így történt. A víz körülzárta a házat, a két plusz pumpánkat is beindítottunk. Ki kellett kapcsolnunk a kazánt és a boylert, mert elérte a víz.
Mindent vitt és borogatott a víz.Mosógép és szárító kuka.Boylernak és a kazánnak is vége..
Kiköltöztünk a nappaliba, ott tudtunk fűteni a kis villany kályhánkkal. A mobil gát nem bírt már több vizet felszívni, ezért vászon zsák híján az összes párnahuzatunkat megtöltöttük homokkal, és rápakoltuk. Kikötöttünk mindent amit tudtunk.
Lelépett volna ha nem kötjük ki.
Nem bírták a pumpák, már mi sem nagyon. Éjszaka felváltva fent voltunk, figyelni a pumpákat.
Átfolyt a víz a homokzsákok felett, attól féltünk hogy beszakítja az ajtót. A fiam deszkákat csavarozott keresztbe, megerősíteni. Az alsó szinten minden úszott, már a falakból is mindenhol víz folyt. Egész éjjel fent voltunk, rettegtem hogy az ajtó és a falak nem bírják ki a hatalmas nyomást és összedől a ház. Reggel a fiam telefonált a munkatársának hogy béreljen ki és hozzon el nekünk egy nagy ipari pumpát. Nagyon rendes volt, azonnal otthagyta a melót, kibérelte és hozta.
Mike meghozta a pumpát.
A pumpa nagyon jó volt, csak az volt a baj, hogy nem volt hova kinyomni a vizet, mert mindenhol víz volt. Jöttek a tűzoltók menteni az embereket és ellenőrizni a gáztartályokat. Sok helyen leszakította és elvitte a víz a nagy 100 és 200 literes tartályokat. A miénket kikötözte a fiam hogy ne tudja elvinni az ár. Mondtam a mentőknek hogy mi jól vagyunk és nem akarjuk itthagyni a házat amíg nem muszáj.
Ők a tűzoltók akik jöttek menteni.
Már csak csónakkal tudtunk kimenni, az utca is végig víz alatt volt. Fogytán volt a vizünk, a kocsikkal nem tudtunk kimenni. Mindenhez palackozott vizet használtunk, mert attól féltem hogy az árvíz esetleg megfertőzte a kút vizét ahonnan a vizünk jön.. Még fürdéshez is palackozott vizet melegítettem a tüzhelyen, most örültem igazán hogy az villany, így tudtam használni.
Végre hazaért Attila. Behurcolkodtak a csónakkal. Hozott vizet is, és még két pumpát, azokat is beindítottuk, kinyomta a vizet hogy újra befolyhasson. 🙁 Derék fölé ért a víz az udvarunkon, a fiúk horgász ruhában közlekedtek. Még ez sem volt elég, ráadásul hol az eső, hol a hó esett.
Kajakozás az utcán és az udvarban.
Hogy a fiúkat jobb kedvre derítsem, a kenyér mellett csokis kalácsot és pillecukrot is készítettem Nekik.
Attila drónnal készített képeket, jól látszik hogy mindenhol víz van. A fiam kajakkal ment végig az utcán, onnan fényképezett.
Kupaktanács a bejáratunknál.
17 kemény nap után vonult le az ár, a 30 éve itt élők sem láttak még itt ilyen nagy vizet. Ez idén országos probléma volt, mindenhol hatalmas károkat hagyott maga után.
Túl vagyunk rajta. Anyagilag, nagyjából. Mindent megjavítottunk, kicseréltünk ami fontos.
Azt még nem tudom, hogy lelkileg túljutunk-e rajta valaha.
