Manitoulin-sziget, Kanada

Már rég olvashattatok tőlem bejegyzést, sajnos a járvány miatt lezárták a határokat, ezért nem utazhatok Attilával.
Még országon belül is korlátozva volt az utazás, de végre ezen lazítottak, ezért útnak is indulunk. 🙂
Tartományon belül maradunk, egy gyönyörű kis szigetet látogatunk meg.

A Manitoulin-sziget Ontario tartományban található, a Huron-tóban. Lakossága 13300 fő, ami nyáron a turistákkal 17000 főre is felduzzad. Területe 2766 km2, ezzel a világ legnagyobb édesvizi szigete. Több mint száz tó található a szigeten, amiből 3 saját szigettel is rendelkezik. Neve az Ojibwe törzs „Manidoowaaling” szavából származik, aminek jelentése : a szellem barlangja. A legenda szerint a szigeten található egy víz alatti barlang, ahol egy hatalmas szellem él. A fő megélhetést a turizmus biztosítja, de mellette folyik az állattenyésztés és a földművelés is. A sziget folyói kitűnő ívási helyet biztosítanak a pisztrángoknak és lazacoknak.
2 város, 8 település és 6 rezervátum található a szigeten.
Két útvonalon juthatunk el ide, északról egész évben az egyetlen szárazföldi úton a hídon át, vagy délről a téli hónapok kivételével személyszállító komppal, Tobermory-ból.

A Little Current Swing Bridge egy 112 méter hosszú egysávos lengőhíd a 6-os autópályán, ezen keresztül léptünk be a szigetre. A neve azért swing, mert a középső része elfordítható, hogy a nagyobb hajók is át tudjanak jutni a túloldalra. Ez miatt a híd minden órában 15 percre le van zárva, nagy torlódásokat okozva ezzel a városban.

A szállásunk Little Current-ben volt, ez egy aranyos városka sok ajándék üzlettel, kikötővel, világító toronnyal.

Egy sörfőzde is működik a városban, az itt vásárolt sörök dobozait a sziget nevezetességeinek képei díszitik.

A város területén található két kilátó, ahonnan megcsodálhatjuk az alattunk elterülő gyönyörűséges tájat.

Az egyik a McLeans Mountain Lookout,

a másik a Strawberry Channel Lookout.

Elindulunk a 6-os úton Sheguiandah felé. Itt egy újabb kilátóhoz igyekszünk, a neve: Ten Mile Point (tíz mérföldes pont)

A kilátónál van egy ajándék üzlet is, tele gyönyörűséggel, aranyáron. Természetesen nem jövünk el üres kézzel, hiszen az itt élők ebből élnek.

Sheguiandah egy indián rezervátum, kicsit bemerészkedtünk, de gyorsan fordultunk is vissza, mert a járvány miatt nem szeretik a látogatókat.

Egy emlékhely, amit az eltűnt és meggyilkolt asszonyaik és lányaik emlékére állítottak.

A főút mellett betértünk a boltba, ahol az eladó nem engedte kifizetni a kávénkat, erősködött hogy ajándék. Nagyon jól esett ez a gesztus, mintha kicsit kárpótolni akart volna azért, hogy a rezervátumok többsége zárva van a látogatók elől a COVID járvány miatt.

Hamarosan folytatjuk utunkat. 🙂

Museum of Northern British Columbia

Prince Rupert egyik érdekes látnivalója a Museum of Northern British Columbia. 1924-ben alapították és bár alapterületre nem nagy, jelenleg több ezer térkép, fénykép és egyéb anyag található itt.
Kívülről az első ami feltűnik, hogy az egész cédrusfából készült és hatalmas oszlopok vannak a bejáratánál. A belépő fejenként 8$ (~1900 ft).

Prince Rupert a Tsimshian emberek lakhelye volt. Jelentése: „A Skeena folyó belsejében”.
Régészeti adatok bizonyítják hogy 5000 éve folyamatosan élnek Prince Rupert területén.
A Tsimshian csoport 7 különböző indián törzs szövetsége volt. ( Kitselas, Kitsumkalum, Lax Kw’Alaams, Metlakatla, Kitkatla, Gitga’at, Kitasoo.) Nyelvük a Sm’algyax, amit „valódi, vagy igaz nyelvnek” fordíthatunk.
2016-ban Kanadában már csak mindössze 160 ember beszélte ezt a nyelvet.
A Tsimshian társadalom rokonságon alapuló és matrilineáris, tehát a rang (hatalom) és ingatlan öröklése anyai ágon történik.

Indián főnökök és mátriarkák.

A 19. század második felében az európai telepesek által behurcolt fertőző betegségek hatalmas járványokkal tizedelték meg az indián közösséget, hiszen az Ő szervezetük nem szerzett immunitást ezekre a betegségekre. (Pl. 1862, himlő járvány.)
1835-ben a Tsimshian törzs teljes lakosságát 8500-ra becsülték, 1885-re már csak 4500 fő volt, közülük egy csoport az alaszkai Anette-szigetre kért letelepedést az amerikai kormánytól.
Mára a törzs népessége újra elérte a 8500 főt.

A tárolókban láthatunk réztárgyakat, maszkokat, fonott kosarakat, kézi szövésű ruhákat és falvédőket , valamint különböző ceremóniákhoz használatos tárgyakat is.

Nem csak a Csendes-óceán északnyugati partjának őslakos népeinek életmódjába és kultúrájába nyerhetünk itt bepillantást, hanem a telepesekébe is.

A múzeumból természetesen az ajándék üzleten keresztül távozhatunk. Az áraktól leesett az állunk, nagyon drága volt minden.

2900 dollár (680 000 ft)
Ez a maszk 3700 dollár (870 000 ft).

Eastmain, Radisson, Chisasibi 1

Nagyon érdekes és különleges helyre kalauzollak el Benneteket. Igazából szilveszterkor jártunk itt, csak most került sor rá hogy leírjam. A kanadai Quebec tartomány északi része a célunk. A tervezett út oda-vissza 3000km. Tőlünk 100 km-re északra lekanyarodunk az autópályáról, a James Bay úthoz igyekszünk, azon fogunk végigmenni. Odáig néhány városka van csak, de azért ott is fényképeztem, gyönyörű templomokat láttunk és egy róka is az utunkba akadt.

Az útvonal

A James Bay út 620 km hosszú, néhány leágazó utacskával. A teljes hosszán nincs egy település sem, csak egy pihenőhely benzinkúttal, kávézóval a 381-es km-nél. Az út elején van egy regisztrációs iroda, kötelező bemenni oda-vissza, felírják az adatokat. Erre azért van szükség, mert ez egy kis forgalmú út, amely a boreális erdők vadonján megy keresztül és ha eltűnik valaki, tudják merre keressék. Az út szélén van hat helyen telefon is, vészhelyzet esetén elérhetjük a regisztrációs központot.

Regisztrációs központ

A táj gyönyörű havas, de nincs nagy hideg, -7 fokot mutat a hőmérő. A James Bay út végig burkolt, jól karbantartott és télen is tisztítják.

Elérjük a kereszteződést, lekanyarodunk egy kisebb útra ami Eastmain-be vezet. Ez egy kaviccsal borított út, itt is jár a hókotró. Erre már hidegebb van, ez látszik is a fákon. Attila észreveszi hogy egy nagy bagoly ül az egyik ágon. Lefékez és visszatolat fényképezni. Lehúzódik az út szélére, ekkor jön a meglepetés. Az út szélén árok van, amit nem látni a félre kotort hótól, hátsó kerékkel belecsúsztunk. 🙁 Nem tudtunk kijönni, Attila már öltözött, hogy előveszi a csörlőt, hóláncot, mert felkészült rendesen az útra, de végül nem volt rá szükség. Szerencsénk volt, jött szembe egy kisteherautó. Megállt mellettünk és a benne ülő indián férfi megkérdezte: elakadtatok? Mondtuk hogy igen. Az nem jó-mondta, sziasztok! Persze nem hagyott ott, csak viccelt. Míg kötötték a kötelet az autókra, megtudtuk hogy 70 éves, 6 gyereke van ( lesz még, azt mondta 😀 ), Eastmain-ben él és csapdával állatokat fog eladásra, így egészíti ki a nyugdíját, most is a csapdákat ellenőrizni jött. A plató tele volt ketrecekkel.
Mondtuk Neki, hogy a bagoly miatt tolattunk vissza, felnézett a fára és teljes komolysággal azt mondta: ja, az az én öregapám, de le fogom lőni, mert mindig ellopja a csapdából az állataimat.
A segítségért nem fogadott el pénzt, ezért adtunk Neki az általam készített díszes mézeskalácsokból, annak örült. Elköszöntünk és indultunk tovább, már közel vagyunk az első célponthoz. Láttunk egy nagy lábnyomot a hóban, hiúzra tippelünk.

Eastmain egy indián rezervátum, a Cree indiánok otthona. Pár utcából áll az egész, de rendezett és mindenük megvan. Párszor körbementünk, egyszer csak megállt mellettünk egy rendőrautó. A rendőr udvariasan megkérdezte, hogy keresünk valakit? Tud segíteni valamiben? Mondtuk hogy köszönjük nem, csak kíváncsiak voltunk hogy hogyan élnek itt az emberek. Képzeljétek, meghívott a közösségi házba a karácsonyi ünnepségre! Náluk szilveszterkor van a karácsonyi ünnepség és a télapó adja át az ajándékot a közösségi házban, amit a szülők vesznek. A táskákon rajta a név, innen tudni kié a csomag. Mikor a nyitott teremajtóba értünk, hozzám lépett egy indián hölgy, kezet nyújtott és boldog karácsonyt kívánt. Egészen meghatódtam a gesztustól. A teremben elővettem a fényképezőt, de nagyon csúnyán néztek rám, így gyorsan eltettem. Az ünnepség után este a felnőtteknek bál lesz, mondták hogy maradjunk, motoros szán a tombola fődíja. Végül nem maradtunk, mert még két helyre szerettünk volna eljutni, ezért elindultunk vissza a James Bay út felé.

Útközben megláttuk hogy az út szélén egy ismerős kocsi áll, benne a tulajjal, aki idefelé kihúzott bennünket.
Megálltunk mellette megkérdezni hogy rendben van-e minden. Egyszer csak kijön a fák közül egy férfi puskával a kezében, és kiabál valamit Cree nyelven. A beszélgetőtársunk angolul válaszolt hogy mi is értsük: semmi probléma, ők barátok. Kiderült hogy a fiai csapdát állítanak az erdőben és ugye az illegális. Nagyon örültem hogy barátoknak lettünk nyilvánítva, nem ellenségnek. 😀 ( Lehet ezért is kell a regisztráció?)
Elhúztuk a csíkot, visszamentünk egészen az elágazásig, arra már nem jár senki, így nyugodtan aludhatunk és reggel mehetünk tovább.