Címke: Alberta

Vancouver 1. rész – Az oda vezető út.

Egy szeptemberi utunkról szeretnék beszámolni Nektek. A vírus miatt idén nem utazhattam Attilával, keveset voltunk együtt, ezért nagyon örültem mikor szeptemberben meglepett azzal, hogy készüljek, bejön értem útközben. British Columbiába, Vancouverbe vitt egy fuvart. British Columbiát nagyon szeretem, már sokszor jártunk ott, mégis mindíg fedezünk fel új dolgokat.

Az odáig vezető út hosszú, át kell mennünk Ontario, Manitoba, Saskatchewan, és Alberta tartományokon. (4200 km)

Ontarioban nem bírtam abbahagyni a fényképezést a csodás őszi színek miatt. 🙂

Thunder Bay közelében egy táblát találunk a TransCanada autópálya szélén, ami jelzi hogy itt van a vízválasztó vonal. Ez azt jelenti, hogy innen észak felé az összes víz a Hudson-öbölbe folyik, míg déli irányban az Atlanti-óceán felé vezető úton az összes víz a Nagy-tavak vízelvezető rendszerébe jut.

Manitoba tartományon nagyon gyorsan átértünk, mert a TransCanada autópálya alul szeli keresztül , ahol mindössze 500 km széles.

Következő tartomány Saskatchewan. Itt főként farmokat látni az út mellett.

Egy moziposzter bolt reklámja.

Amiért Saskatchewan nevét ismerik világszerte, az a kálium bányászat és feldolgozás. A káliumot az 1940-es években fedezték fel, olajfúrás során, de az aktív feltárás csak 1951-ben kezdődött. 1964-ben a Kalium Chemicals Ltd itt nyitotta meg Regina város közelében a világ első kálium-oldat bányáját. Ma Kanada káliumának 95%-át exportálják, a világ több mint 50 országába.

Pár kilométerrel arrébb egy másik vállalat található, a Saskatchewan Mining and Minerals. Ez a cég piacvezető Észak-Amerikában a kiváló minőségű természetes nátrium-szulfát gyártásában.

Következik Alberta, amit főleg a Banff Nemzeti Park miatt szeretek. Ilyen kék és zöld színű vizeket nem sok helyen látni.
Innen már hegyek között visz az út, a csodás Sziklás-hegységen keresztül.

A Banff-ról már több posztban is írtam, így most nem arról fogok, hanem az itt található különleges spirál alagútról. Naponta 25-30 vonat halad át itt, bár nem rendszeres mentrend szerint. 1867. július 1-én megalakult az egységes Kanada Domínium 4 tartománnyal. British Columbia 1871-ban csatlakozott azzal a feltétellel, hogy vasutat építenek nekik, ami összeköti a tartományt Kanada többi részével. Ez nagyon nehéz vállalkozás volt, hiszen egy komoly akadály állt az útban, a Sziklás-hegység. Több útvonalat is megvizsgáltak és hosszas mérlegelés után zord terepe ellenére a Kicking Horse Pass-t választották. Ez egy 1627 méter magasan lévő hegyszoros. A meredek hegyek nagy kihívást jelentettek, a vasút építői nem tudtak megfelelő dőlésszögű utat faragni a sínek számára a „nagy hegy” nevű részen.
A problémát az okozta, hogy 16 km-en belül 330 métert kellett emelkednie a vasútnak, ezért nagyon meredek volt a pálya. 1884-ben az első vonat útja amely megkísérelt lejutni a meredek lejtőn, tragédiába torkollott. A vonat kisiklott és meghalt 3 ember. A biztonság javítására három sarkantyú vonalat hoztak létre az elszabadult vonatok elterelésére. A „nagy hegyről” nem csak leereszkedni volt nehéz, a feljutás is problémás volt. Egy 15 kocsis vonathoz 4 extra tolómozdonyra volt szükség a szerelvény dombra feljutásához, ami több munkást igényelt és késésekhez vezetett.
A megoldás a vasút egyik mérnökének, J. E. Schwitzer-nek jutott eszébe. Svájcban használt rendszer alapján elkészítette a spirálalagutas terveket és modellt, így 25 év használat után, 1909-ben elkészült a két bizonságosabb spirálalagút. 20 hónap, 1000 ember és 700 tonna dinamit kellett a spirálalagutak befejezéséhez, ahonnan 686 000 köbméter kőzetet kellett elhordani. Az alsó alagút Ogden-nél a hegy belsejében egy 891 méter hosszú balra spirál után 15 méterrel magasabban ér ki a hegyből. Később a Chatedral-hegy belsejében lévő 991 méter hosszú jobbra spirál után 17 méterrel magasabban emelkedik ki és halad tovább a Kicking Horse Pass tetejéig. Bár ez hatalmas előrelépést jelent biztonsági szempontból, a letöredezett szikladarabok potyogása, a lavinák és az iszapcsuszamlások még ma is kihívást jelentenek ezen a zord vidéken, ahol a természet uralkodik.

Folytatás hamarosan.

Újra úton, Toronto – Vancouver 2. rész

Alig aludtunk éjjel, hatalmas szél volt, folyamatosan lökdöste a kocsit. Ahogy kivilágosodott indultunk is.
A Banff Nemzeti Park Kanada legrégebbi nemzeti parkja, a világörökség része és az egyik leglátogatottabb park a világon. Több mint 3 millió turista fordul meg itt évente, ez 6 milliárd dollár éves bevételt jelent. Most nem állunk meg, csak keresztül megyünk, ezért nem kell belépőjegyet vennünk. A parkot ősszel bejártuk, olvashattatok róla az alaszkai körutunknál.

A park télen-nyáron kedvencem, a hatalmas hegyek, az állatok, a több száz tó és a gleccserek miatt. 6641 km2-es területén több mint huszonöt 3000 méternél magasabb hegycsúcs található. A rengeteg turista a bevétel mellett nagy károkat okoz az élővilágban, bár az út felett hidakat építettek az állatok számára, még így is évente több ezer szarvast, medvét gázolnak halálra.

Hideg van, a fákra rá van fagyva a hó. Az utat a park területén nem sózzák, hanem homokkal szórják le.

Kiérünk a park területéről, az út a Sziklás-hegységben (Rocky Mountains) folytatódik tovább. Az út csúszós, vannak részek ahol nem takarították el a havat. A levegő igen jeges, ezért a képek jó része ablakon át készült, azoknak kékes a színe.

Több helyen meg kell állnunk, hol kicsúszott kocsi miatt, hol a hó súlya alatt az útra hajolt fák, vagy azok kivágása miatt.

Az út kanyargós, ráadásul a hó is elkezdett esni. Néha semmit sem látni, akkora a köd. Az autók sorban állnak le hóláncot felrakni. Többször jártunk már télen erre, de most egy-egy előzésnél féltem amikor Attila a gázra lépett, hogy ne akadjunk el a nagy hóban. A fényképezést nem bírtam abbahagyni, olyan csodálatos a havas táj.

Késő este értünk Vancouver-be, egyikünknek sem kellett altató. Bár szilveszter napja volt, az éjfélt sem vártuk meg, a fáradtságtól kidőltünk.

Crowsnest-hágó, Frank Slide,

A Crowsnest-hágóban az első iparág a szarvasmarha tenyésztés volt. A helyi gazdaságok állatállománya gyakori célpontjává vált a tolvajoknak, akik a közelben rejtették el a lopott állatokat, mielőtt délre vitték őket. A gazdák védelmében, a tolvajok felszámolására az észak-nyugati rendőrség 1881-ben egy posztot épített ide, amit rendőrségi lakásnak neveztek el. Később a rendőrök a posztot elhagyták, és egy szénkereskedő lakott itt a családjával. A rendőrségi lakás maradványai ma is láthatóak.

Egy szomorú történetet szeretnék megosztani veletek, ami engem nagyon felkavart amikor itt jártunk.


Frank városát 1901-ben alapították a Crowsnest- hágóban, a Teknősbéka hegy tövében. Nevét Henry Frank-ról kapta, aki a kanadai-amerikai szén és koksztársaság egyik tulajdonosa volt. Egy évvel korábban szenet fedeztek fel itt és a bánya támogatására-kiszolgálására épült a város.

1901. szeptember 10-én ünnepelték a város megalakulását, gálavacsorával, a vezetők beszédeivel és bánya túrákkal. A vasút különvonatokkal több mint 1400 embert szállított a szomszédos közösségekből az ünnepségre. 1903-ra Frank állandó lakossága elérte a 600 főt és egy kétszintes iskola és négy szálloda is üzemelt már.

1903. április 29.-én éjjel a városka lakosai békésen aludtak. Csak a bányában dolgozott az éjszakai műszak és néhány ember a bánya épületeiben a föld felett. Hajnali 4:10-kor hatalmas mennydörgő hang futott végig a Crowsnest-hágón, a Teknős-hegy csúcsáról letört egy hatalmas ék alak. A hangot 200km-el távolabb is hallották. Ez az 1 kilométer széles, 425 méter hosszú és 150 méter mély, kb. 110 millió tonnás mészkő darab, csúszás közben összetörve görgött, ugrált le a hegyről. Mindössze 90 másodperc alatt (kb. 112 km/h sebességgel) elérte a völgyben Frank keleti peremét, maga alá temetve a házakat, a vasút vonalat, a bánya összes épületét és a bánya lejáratát is.

17 bányász rekedt a föld alatt. Megpróbálták kiásni a kijáratot, sikertelenül. Végül egy bányász azt javasolta, ássanak egy a felszínre vezető szénrétegben, aminek ismerte a pontos helyét. Egy keskeny alagútban párosával, felváltva ástak, miközben a levegő körülöttük egyre mérgezőbb lett. Végül már csak 3 embernek maradt energiája ásni, mikor késő délután a felszínt elérték. Bár a nyíláson nem tudtak kijutni, mert veszélyes volt a fentről potyogó sziklák miatt, mégis új energiát adott és reményt a túlélésre. Tovább ástak és végül egy kinyúló kőzet alatt bukkantak felszínre, ami megvédte őket a leeső törmelékektől. 13 óra kétségbe esett ásás után, kimerülve, de épségben, a felszínre jutott mind a 17 bányász .

A vasutat 3 héten belül megjavították, a bányát is gyorsan újra megnyitották. Megdöbbenve fedezték fel, hogy Charlie ló, aki a bányában dolgozott és több mint egy hónapja lent rekedt, életben van. Lerágta a kérget a fatartókról és kiitta a vízmedencéket. Megtalálója zabbal és pálinkával etette-itatta, de az állat szervezete nem bírta ki a hirtelen túlterhelést és elpusztult.

Újabb csúszástól tartva, a hegyhez legközelebbi városrészt 1911- ben áthelyezték. A bánya 1917-ben véglegesen bezárt, a városnak ma mindössze 200 lakosa van.

Ez volt a kanadai történelem egyik legnagyobb, legtöbb halálos áldozattal járó földcsuszamlása, az áldozatok számát 70 és 90 közé teszik, többségük teste ma is a törmelékek alatt fekszik.


A régóta instabil hegyet már a Feketelábú és a Kutenai indiánok is mozgó hegynek hívták, és megtagadták a közelében való táborozást. A tragédia előtti hetekben a bányászok időnként láttak kőmorzsolódásokat a hegyről és az aknatengelyeket tartó fák repedezését is észlelték.

A katasztrófa helyszíne szinte változatlanul maradt, Alberta tartományi történelmi helyszíne lett. Látogató központja évente több mint 100 000 látogatót fogad.