Elindulunk hazafelé, mindent megnéztünk amit elterveztünk. Ahol csak tehetjük, az autópálya helyett kis eldugott utakat keresünk, ott több a látnivaló. Most is kis földutakon haladunk, roskadozó, szegényes farmok között. Furcsa nekem hogy sok farm körül nincs kerítés, a tehenek mennek amerre akarnak, igaz csak bizonyos területen belül. A területük elején és végén rács van a földön, azon nem tudnak átmenni. Van belőlük az úton is, nyugodtan ácsorognak a kocsi előtt, nem zavartatják magukat. Valószínűleg az út megy át a farm területén, de senki sincs erre hogy megkérdezzük, pedig biztos érdekes dolgokat mesélne.
A távolban nagy füstöt látunk, remélem csak a gazda égeti a tarlót, felügyelettel.
Elérjük az Oahe gátat, ez egy nagy földes gát a Missouri folyón. A túloldalán található az Egyesült Államok 4. legnagyobb víztározója, az Oahe-tó. A gát építését 1944-ben engedélyezték az árvízvédelem miatt és 1948-ban kezdődött az építkezés. A világ első kő-alagút fúrógépét 1952-ben az Oahe-gát hoz készítette James S. Robbins. Az eredeti projekt költsége 340 000 000 $.
A gát magassága 75 méter, a kialakításához 70 000 000 m3 földre és 858 000 m3 betonra volt szükség. Másodpercenként 1600 m3 víz folyik át a 7 turbinán, amik egyenként 112,29 MW áramot termelnek, ellátva energiával North Dakota, South Dakota, Nebraska, Minnesota és Montana államokat.
Az 1997-es rekord ami 1526 m3/sec volt, a 2011-es árvíznél megdőlt, akkor 4531 m3 víz zuhogott át a gáton másodpercenként.
A gát építése miatt összesen 83 000 hektár földet elvettek két indián rezervátum területéből. A veszteség drámai hatást gyakorolt az indiánokra. Terményeiket nem tudták betakarítani mielőtt a földet elárasztották volna vízzel. A lakóhelyét elhagyni kényszerült indiánok kártérítést szeretnének az Oahe-tó alá merült városaik és hagyományos életmódjuk elvesztése miatt. (Mai napig nem kapták meg.)
Újabb államhatár, átlépünk North Dakotába.
Hague városában találunk egy gyönyörű épületet, a St. Mary’s katolikus templomot.
Esteledik, így megállunk éjszakára.