Beléptünk a Pacific Rim Nemzeti Parkba. A Clayoquot Sound az ókori mérsékelt égövi esőerdők egyik utolsó és legjobb állománya. A mérsékelt égövi esőerdők hűvösebbek, kevesebb a csapadékmennyiség bennük, az elpusztult növények lassabban bomlanak. Kanada tengerparti esőerdeje eltér a többi mérsékelt övi esőerdőtől, mert több tűlevelű fája van mint lombhullató. Az esőerdő túraútvonalnak 2 útvonala van, az autópálya két oldalán helyezkedik el. A parkoló az út nyugati oldalán található. A parkolójegy automatából vásárolható, autónként 20 dollár egész napra. Táblák figyelmeztetnek a vadállatok jelenlétére. Bíztam benne, hogy egyikkel sem találkozunk az erdőben. 🙂
Az „A” jelű út az autópálya keleti oldalán indul, tehát a parkolótól át kellett mennünk az autópálya túloldalára. Ez a kiépített ösvény 2 km hosszú. Egy darabig az autópályával párhuzamosan halad, majd bekanyarodik az erdőbe ahol már nem hallani az autók hangját. Csodálatos érzés és látvány volt itt sétálni. Néha kidőlt fák alatt vezetett az út, csak simán átbújtunk alatta, néha meredek lépcsőn mentünk fel a magasba a növényzet fölé. Az ösvény végül visszakanyarodik az autópályához.
A „B” jelű út a parkolótól indul egy kavicsos úttal, amit hamarosan felvált egy deszkákból épített ösvény. Hatalmas, mohával borított fák között halad az út, egyre beljebb az erdőbe. Sűrű az aljnövényzet, a kidőlt fákon új élet sarjad, moha és páfrányok borítják őket, néhol még kis facsemetét is látni rajtuk. Nem láttunk más állatot csak hatalmas meztelen csigákat. Egy igen érdekes növényt is láttunk, sajnos csak a levelét, mert kora tavasszal virágzik, a neve: skunk cabbage. A skunk magyarul bűzös borz, a cabbage a káposzta. Ennek a növénynek hatalmas levelei vannak, hogy legyen viszonyítási alap, Attila kezét látjátok a képen a levél előtt. A séta végén az ösvény visszakanyarodik a parkolóhoz. A túra csodás volt, a gyönyörű táj miatt fel sem tűnt hogy milyen sok a lépcső, de később kiderült, hogy pontosan 731 db.
Már szürkült mire átértünk a közeli Long Beach-re (hosszú strand). Ez igazából négy strandból áll, a Florencia-öböl, a Wickaninnish, a Combers és a Schooner Cove összesen egy 16 km hosszú, egybefüggő strandot alkotnak. Két nagy parkolója van, napi használati díjat kell fizetni, de az a Pacific Rim Nemzeti Park egész területén érvényes, így nem kell újat vennünk, érvényes volt az esőerdőnél vásárolt jegy. A Long Beach kiváló hely a szörfösök számára is. A part nagyon széles és a közeli esőerdő miatt az egész strand területén nagyon sok az uszadékfa.
Továbbindultunk Toffino felé, a következő részben azt nézzük majd meg.
Útközben Utcuelet felé, eldöntöttük hogy először Tofino-ba látogatunk el. Többször is megálltunk, gyönyörű helyeken.
Az első megállónk Port Alberni volt, ez a Tseshaht indián törzs élőhelye. Elsősorban a Somass-folyó mentén élnek, közösségük kb. 900 fő. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kis folyóba vannak fókák! A várost a törzsi tanács irányítja, British Columbia kormányával együttműködve.
A második megállónk a Taylor-folyó melletti pihenőhely volt (Taylor River Rest Area). Ez egy eldugott kis hely, nagyon könnyű elmenni mellette. Az autópályáról egy keskeny út vezet a folyó partján álló pihenőig. Akár egész napos program is lehet, piknikasztalok, WC-k, sőt wifi is van. A folyó egy rövid sétával elérhető. Smaragzöld vize olyan kristálytiszta, hogy minden egyes követ látni az alján. Ezen a szakaszon a víz lelassul, így fürdésre is alkalmas. A látvány olyan, mintha a trópusokon lennénk, de a víz jéghideg. A folyó mentén az erdőben kilométereken keresztül túrázhatunk is. A mohás fák miatt olyan, mintha egy mesebeli erdőben sétálnánk. A látogatóknak vigyázniuk kell hogy mindent rendben hagyjanak maguk után, véletlenül sem avatkozzanak a természetes ökoszisztémába, mert a folyó nem csak nyári fürdőhely, hanem tavaszonként lazac ívóhely is.
Folytattuk utunkat Wally Creek-ig a Kennedy-folyó mentén. Ami a parton rögtön szemet szúrt, az egy kerítés, tele lakatokkal (és sajnos már minden mással 😞). Ezeket szerelmespárok és családok hagyták itt, összetartozásuk jelképéül. A „szerelemlakatok” melletti lépcsőn egy gyönyörű sziklás partszakaszra jutunk, ahol a sziklák közötti mini tavacskákban, vagy lejjebb a folyóban akár fürödhetünk is.
A Pacific Rim Nemzeti Park felé indultunk tovább, ott található a következő célpontunk.
Útközben Nanaimo felé megálltunk Duncan-ban. Egy nagyon érdekes dolog található itt, a Totem Túra. 1985-ben Duncan polgármestere, Douglas Barker kezdeményezte totemoszlopok elhelyezését a városban. Több szempontból is előnyös a városnak, nem csak szépíti a várost és vonzza a látogatókat, hanem hirdeti a város és az Quw’utsun nép szoros kapcsolatát is, s bizonyítja hogy a városlakók elismerik és értékelik mindazt, amit a totemoszlop képvisel. Amikor egy nagy fát kiválasztanak totemoszlopnak, szertartást tartanak a fa újjászületésének megünneplésére. Az indián törzsek úgy tartják hogy szellemi kapcsolat van az ember és a fa között, hisz mindannyian egy nagyobb egésznek a kis részei vagyunk. Ebben a városban 46 db totemoszlop van felállítva, ez a világ legnagyobb szabadtéri gyűjteménye. Ezeket az oszlopokat indián művészek faragták vöröscédrusból. Egy felfestett túraútvonal segít, hogy ne maradjunk le egyikről sem.
Az oszlopok melletti feliratok bemutatják az alkotót, aki elmondta hogy mit ábrázol az általa készített totemoszlop.
Pár oszlop a teljesség igénye nélkül.
Centennial Pole (százéves oszlop): Ezt az oszlopot 2012-ben emelték, a város 100 éves évfordulójának tiszteletére, így ez a város legújabb totem oszlopa. Magassága 10,4 méter. Készítője Calvin Hunt szerint a Quw’utsun népet a Tzinquaw (Thunderbird-menydörgő madár) és a Q’ul-lhanumutsun (gyilkos bálna) története képviseli, ezért őket ábrázolta.
Centennial Pole (százéves oszlop)
The Friendship Pole (barátság oszlop): Ezt a 3,8 méter magas oszlopot 1987-ben faragta Cicero August. A barátság oszlop 3 alakot ábrázol, a sast, a medvét és a lazacot. Hogy mit szimbolizál a három figura a készítője szerint? A sas aki az égből vigyáz rájuk a védelmet, a medve a törzs erejét, a lazac a táplálékot.
The Friendship Pole (barátság oszlop)
Kwagu’l Bear Holding A Seal (fókát tartó Kwagu’l medve): A fókát tartó Kwagu’l medvét 1987-ben faragta Richard Hunt. A 3,6 méter magas oszlop egy békát, egy medvét és egy fókát ábrázol. Mindhárom figura a Kwagu’l kultúra része, különböző rangú táncokat képviselnek.
Kwagu’l Bear Holding A Seal (fókát tartó Kwagu’l medve)
Owl pole (bagoly oszlop): 1987-ben faragta Francis Horne. Magassága 3,7 méter. Felül egy bagoly látható, alul egy medve anya kicsinyével. A bagoly a bölcsességet szimbolizálja, a medve az erőt.
Owl (bagoly)
Tranformation In Life Pole (az élet átalakulása oszlop) : Ezt a 3,9 méter magas oszlopot 1987-ben faragta Harvey Alphonse és Nelson Canut a Cowichan törzsből. Az oszlop az élet átalakulását ábrázolja. A sas bölcsességet, nagyszerű látást és gyógyulást jelent.
Tranformation In Life (az élet átalakulása)
Raven Stealing The Sun Pole (a holló ellopja a napot oszlop) : 1990-ben faragta Donald Smith. 3,6 méter magas. A felső alak a holló, aki ellopja a középen elhelyezkedő napot, alul a sas a hőst képviseli, aki visszahozza az embereknek.
Raven Stealing The Sun (a holló ellopja a napot)
Elöl, Transformation Pole (átalakulás oszlop): Ezt a 3,9 méter magas oszlopot 1987-ben faragta Laverne Roy Baines. Négy alakot ábrázol, a sast, a gyilkos bálnát, az embert és a farkast. Mindegyik az ember tulajdonságait szimbolizálja.
Hátul, The Feast Pole (a lakoma oszlop): Doug LaFortune faragta 1987-ben, magassága 3,6 méter. Az oszlop egy Quw’utsun legendát dolgoz fel. A gyilkos bálna megette az összes lazacot az öbölben, így az nem jutott el a folyóba, az emberek élelem nélkül maradtak. A Quw’utsun törzs a Thunderbird-et hívta segítségül. Ezt a misztikus madarat szimbolizálja a sas, aki kivitte a bálnát az öbölből és megette, így a törzs újra élelemhez jutott.
Elöl: Transformation (átalakulás ) Hátul: The Feast Pole (a lakoma oszlop)
Harvest Time Pole (betakaritási idő oszlop) : 1986-ban faragta ezt a 3,8 méter magas totem oszlopot Tom LaFortune. Két alakot ábrázol rajta, az északi szelet és a gyilkos bálnát. Egy törzsi történet az alapja. Amikor az északi szelek üvölteni kezdenek, elkezdődik a lazacok vonulása és megjelennek a gyilkos bálnák a Cowichan-öbölben. Mikor a szél elcsendesedik, a bálnák elvándorolnak, mert vége a lazacok vonulásának. A totem oszlop a lazac betakarítási idejét ábrázolja, amit az északi szél jelez.
Harvest Time (betakaritási idő )
Thunderbird and Dzunuk’wa Totem Pole (a mennydörgő madár és a vad nő oszlop): Ez egy másolat egy síremlék totem oszlopról. 1990-ben készítette Ned Matilpi, 6,1 méter magas. Felül a Thunderbird a mitológiát és a természetfeletti erőket képviseli. Dzunuk’wa (vad nő) félelmetes legendája az egész északnyugati parton ismert, csontos arcával és lógó melleivel rettegés tárgya. Gazdag és nagy hatalmú. Karjai itt a gyász jeleként vannak kinyújtva, de időnként azért nyújtja ki hogy elragadjon egy-egy utcán kóborló gyereket. Színe vörös és fekete, ezek az alvilág színei.
Thunderbird and Dzunuk’wa (a mennydörgő madár és a vad nő)
Cedar Man Walking Out of the Log Pole (cédrusember sétál ki a rönkből oszlop): Richard Hunt 1988-ban faragta a Cédrus Férfi oszlopot ami 7,6 méter magas és 1,8 méter átmérőjével a világ legszélesebb totem oszlopa. A fa amiből faragták több mint 750 éves volt, mikor az erdészeti társaság Duncan városnak adományozta.
Cedar Man Walking Out of the Log (cédrusember sétál ki a rönkből)
Gwa’yasdams Flood Story Pole (Gwa’yasdams áradás története oszlop): Egy árvizi történet adta az inspirációt ehhez az 1988-ban készült oszlophoz Basil Jones-nak, amely egy hegyről érkező Thunderbird-ről szól, aki az áradás után jött segíteni. A gyilkos bálna sok embert megment, partra visz, ezért kapott helyet az oszlopon.
Gwa’yasdams Flood Story (Gwa’yasdams áradás története)
Peaceful Boundaries Pole (békés határok oszlop): Az indián törzsek közötti határ megegyezést szimbolizálja ez a 4 méter magas, 1988-ban Norman John által faragott oszlop.
Peaceful Boundaries Pole (békés határok oszlop)
Owl Spirit Pole (bagoly szelleme oszlop): 1986-ban készítette Tom LaFortune. 3,5 méter magas. A bagoly szelleme tisztelgés a faragónak a nagyapja, anyja és nagynénjei előtt.
Owl Spirit (bagoly szelleme)
Dzunuk’wa Pole (vad nő): Ezt a 4,6 méteres totemoszlopot 1989-ben faragta Oscar Matilpi. Azok az emberek, akiknek a tulajdonában van egy Dzunuk’wa (Vad nő), nagyon szerencsések, mert vigyázza és védi őket a rossz dolgoktól ez a fekete színű, ápolatlan, bozontos hajú, csücsörítő szájú „vad nő”. A tulajdonos távollétében vigyáz a házra, ha ilyenkor valaki bármit ellop vagy megrongál, Dzunuk’wa gondoskodik a büntetésről. Például erős szelet fújhat, ami elsüllyeszti a lopott dolgokkal hazafelé tartó tolvaj kenuját.
Dzunuk’wa (vad nő)
Megnéztük a várost, érdekes falfestményeket találtunk. Bejártuk a helyi piacot is, utána folytattuk az utat Nanaimo felé.
Nanaimo-ban átmentünk a városon, a Neck Point parkot megnézni.
A 36 hektáros Neck Point Park a Pacific-óceán partján fekszik, 1.8 km hosszú túraútvonalon tudjuk a partot bejárni. Kiváló hely a vadvilág megfigyelésére, ha szerencsénk van, különböző vizimadarakat, vidrát, oroszlánfókát sőt még kardszárnyú delfint is láthatunk. Mi fókát láttunk. Nyáron több kavicsos strandon is fürödhetünk itt. A park a búvárok körében is népszerű. Található itt egy mélyvizi sziklafal, ahol egy barátságos polip lakik.
A parkolóhoz visszafelé találkoztunk pár őzikével és egy vadnyúllal is, fényképezhettem nyugodtan, nem féltek tőlünk.
Indultunk tovább Ucluelet felé, útközben meg szerettük volna nézni a MacMillan parkban a Cathedral Grove hatalmas fáit (Az ókori Douglas fenyő ökoszisztéma veszélyeztetett és ritka maradványa. A legnagyobb fák kb. 800 évesek, 75 méter magasak és kerületük 9 méter.) Sajnos a járvány miatt nem látogatható. Nem bánkódtunk sokáig, lesz miért visszajönni és Ucluelet-ben egy igazi esőerdei séta várt ránk. Már az oda vezető úton hatalmas fákat láttunk, így izgatottan vártuk hogy odaérjünk.
Átértünk British Columbiába, a csodálatos Sziklás-hegységben vezet az utunk. Az időjárás szinte kilométerenként változik, borús idő, napsütés, köd, mindegyikből kapunk egy kis ízelítőt.
Vancouverbe értünk, leszállítottuk az árut. Kiderült hogy Attila csodás meglepetést tartogat számomra, szabadságoljuk magunkat egy hétre, és áthajózunk a Vancouver-szigetre. Először is kerestünk egy céget, ahol napidíj fejében biztonságban tudtuk az utánfutónkat, így nem kellett attól tartanunk hogy mire visszaérünk, elhajózik valamerre. 🙂
A szigetre 2 kikötőbe lehet átjutni komppal, ezek Sidney és Nanaimo. Úgy döntöttünk hogy azt választjuk amelyik Sidney-ben köt ki, és majd Nanaimo-ból jövünk visszafelé. A hajóút nem egész 2 óra volt (~100 km), erős, hideg szél fújt.
Késő délután értünk partot Sidney-be. Ez a város 27 km-re van Victoria-tól, ami a sziget alsó csücskén található, innen indulunk majd felfelé, az egész szigetet szeretnénk bejárni.
Victoria 1871-től British Columbia fővárosa. A Vancouver sziget déli oldalán, a Csendes-óceán partján fekszik, lakossága 85 800 fő. Ez a város Kanada 7. legsűrűbben lakott városa. Az 1843-ban alakult, nevét Viktória királynőről kapta. Nagyon hangulatos város, belopta magát a szívünkbe.
Itt található Kanada legrégebbi kinai negyede, a XIX. század közepén kialakult Chinatown. Sikátor, szépséges kínai kapu, üzletek sokasága vonzza a látogatókat.
Végigsétáltunk a kikötő partján, sok érdekességet láttunk, közben percekig hallgattunk egy skót dudást.
Egy csodálatos történelmi épületig sétáltunk, az 1897-ben befejezett Parlamentig. Felújítások vannak körülötte, de így is látszik hogy milyen gyönyörű!
Ránk esteledett, így visszasétáltunk a kocsihoz.
Reggel újult erővel indulunk útnak a hajnali eső után, hogy megnézzük nappali fényben is várost.
Irány a közeli Oak Bay. Az öböl igazán megkapó látványt nyújt a sziklás parton álló házakkal. Órákig sétálunk a sziklákon, nehéz innen elszabadulni.
Ami a városban rögtön szemet szúr, az a rend, tisztaság és a csodás gondozott kertek.
A nyugati parton ( West Coast) az újra eleredő esőben Nanaimo felé vesszük az irányt.
Egy szeptemberi utunkról szeretnék beszámolni Nektek. A vírus miatt idén nem utazhattam Attilával, keveset voltunk együtt, ezért nagyon örültem mikor szeptemberben meglepett azzal, hogy készüljek, bejön értem útközben. British Columbiába, Vancouverbe vitt egy fuvart. British Columbiát nagyon szeretem, már sokszor jártunk ott, mégis mindíg fedezünk fel új dolgokat.
Az odáig vezető út hosszú, át kell mennünk Ontario, Manitoba, Saskatchewan, és Alberta tartományokon. (4200 km)
Ontarioban nem bírtam abbahagyni a fényképezést a csodás őszi színek miatt. 🙂
Thunder Bay közelében egy táblát találunk a TransCanada autópálya szélén, ami jelzi hogy itt van a vízválasztó vonal. Ez azt jelenti, hogy innen észak felé az összes víz a Hudson-öbölbe folyik, míg déli irányban az Atlanti-óceán felé vezető úton az összes víz a Nagy-tavak vízelvezető rendszerébe jut.
Manitoba tartományon nagyon gyorsan átértünk, mert a TransCanada autópálya alul szeli keresztül , ahol mindössze 500 km széles.
Következő tartomány Saskatchewan. Itt főként farmokat látni az út mellett.
Egy moziposzter bolt reklámja.
Amiért Saskatchewan nevét ismerik világszerte, az a kálium bányászat és feldolgozás. A káliumot az 1940-es években fedezték fel, olajfúrás során, de az aktív feltárás csak 1951-ben kezdődött. 1964-ben a Kalium Chemicals Ltd itt nyitotta meg Regina város közelében a világ első kálium-oldat bányáját. Ma Kanada káliumának 95%-át exportálják, a világ több mint 50 országába.
Pár kilométerrel arrébb egy másik vállalat található, a Saskatchewan Mining and Minerals. Ez a cég piacvezető Észak-Amerikában a kiváló minőségű természetes nátrium-szulfát gyártásában.
Következik Alberta, amit főleg a Banff Nemzeti Park miatt szeretek. Ilyen kék és zöld színű vizeket nem sok helyen látni. Innen már hegyek között visz az út, a csodás Sziklás-hegységen keresztül.
A Banff-ról már több posztban is írtam, így most nem arról fogok, hanem az itt található különleges spirál alagútról. Naponta 25-30 vonat halad át itt, bár nem rendszeres mentrend szerint. 1867. július 1-én megalakult az egységes Kanada Domínium 4 tartománnyal. British Columbia 1871-ban csatlakozott azzal a feltétellel, hogy vasutat építenek nekik, ami összeköti a tartományt Kanada többi részével. Ez nagyon nehéz vállalkozás volt, hiszen egy komoly akadály állt az útban, a Sziklás-hegység. Több útvonalat is megvizsgáltak és hosszas mérlegelés után zord terepe ellenére a Kicking Horse Pass-t választották. Ez egy 1627 méter magasan lévő hegyszoros. A meredek hegyek nagy kihívást jelentettek, a vasút építői nem tudtak megfelelő dőlésszögű utat faragni a sínek számára a „nagy hegy” nevű részen. A problémát az okozta, hogy 16 km-en belül 330 métert kellett emelkednie a vasútnak, ezért nagyon meredek volt a pálya. 1884-ben az első vonat útja amely megkísérelt lejutni a meredek lejtőn, tragédiába torkollott. A vonat kisiklott és meghalt 3 ember. A biztonság javítására három sarkantyú vonalat hoztak létre az elszabadult vonatok elterelésére. A „nagy hegyről” nem csak leereszkedni volt nehéz, a feljutás is problémás volt. Egy 15 kocsis vonathoz 4 extra tolómozdonyra volt szükség a szerelvény dombra feljutásához, ami több munkást igényelt és késésekhez vezetett. A megoldás a vasút egyik mérnökének, J. E. Schwitzer-nek jutott eszébe. Svájcban használt rendszer alapján elkészítette a spirálalagutas terveket és modellt, így 25 év használat után, 1909-ben elkészült a két bizonságosabb spirálalagút. 20 hónap, 1000 ember és 700 tonna dinamit kellett a spirálalagutak befejezéséhez, ahonnan 686 000 köbméter kőzetet kellett elhordani. Az alsó alagút Ogden-nél a hegy belsejében egy 891 méter hosszú balra spirál után 15 méterrel magasabban ér ki a hegyből. Később a Chatedral-hegy belsejében lévő 991 méter hosszú jobbra spirál után 17 méterrel magasabban emelkedik ki és halad tovább a Kicking Horse Pass tetejéig. Bár ez hatalmas előrelépést jelent biztonsági szempontból, a letöredezett szikladarabok potyogása, a lavinák és az iszapcsuszamlások még ma is kihívást jelentenek ezen a zord vidéken, ahol a természet uralkodik.
