Museum of Avitation, Georgia

A „Museum of Avitation” az USA légierejének második legnagyobb és negyedik leglátogatottabb repülési múzeuma. Közvetlenül a Robins légierő bázis mellett található. Területe 21 hektár, 4 kiállítási épület és 85 repülőgép található itt, az I. világháborútól napjainkig. 1984-ben nyitotta meg kapuit az érdeklődők előtt. A belépés ingyenes, közel fél millió látogatót vonz évente.

Egy pár különlegesség a repülőgépek közül:

SR-71A
A „Blackbird” a világ leggyorsabb repülőgépe. 1976-ban abszolút sebességi rekordot állított fel, amit a mai napig sem tudtak túlszárnyalni. Rekordja 3 529,6 km/ h, súlya 29500 kg, 6000 km-t tud leszállás nélkül repülni és 25900 m magasságig képes emelkedni.

Látjátok milyen pici vagyok alatta?

U-2C
A „Dragon Lady” egy szokatlan, 1 hajtóműves repülőgép amelyet 17 km feletti légkörben végzett megfigyelésre terveztek. Maximum sebessége 795 km/h, leszállás nélkül 4800 km-t tud menni és 21 km magasságig képes emelkedni.
1989-ben került a múzeumba.

UC-78B
A „Bamboo Bomber” (bambusz bombázó) a kereskedelmi Cessna T-50 katonai változata. Súlya 2586 kg, maximális sebessége 282 km/h, 1200 km-t képes leszállás nélkül megtenni és 4570 m magasságig tud emelkedni.
A múzeum ezt a repülőgépet nagyon rossz állapotban vásárolta meg 1989-ben, helyreállítása 10 évig tartott.

MiG-17
Ez a gép a kóreai háborúból híres MiG-15 finomított változata. Kinézetre hasonló, de jobban kezelhető, gyorsabb és kb. 3 méterrel hosszabb. 1 db 37 mm-es és 2 db 23 mm-es ágyú és 16 db rakéta volt a fegyverzete. Súlya 6070 kg, maximális sebessége 1145 km/h, leszállás nélkül 820 km-t képes megtenni, de külső tartályokkal 1870 km-t. 17374 m magasra tud emelkedni.
A MiG-17 több mint 20 nemzet légi haderejében szolgált szerte a világon.
Ez a gép a bolgár légierőtől érkezett a múzeumba 1991-ben.

F-15
Az „Eagle” volt az első amerikai vadászgép amelyik függőleges emelkedésnél is tudott gyorsulni, mert a hajtóereje nagyobb volt, mint a gép normál tömege. Fegyverzete 1db 20 mm-es Vulcan ágyú, 4db Sparrow és 4 db Sidewinder rakéta. Súlya 26300 kg, maximális sebessége meghaladja az 2575 km/h-t, külső tartályokkal 5550 km-t tud megtenni leszállás nélkül és 19800 m-ig képes emelkedni.
1988-ban került a múzeumba.

MK 53
9 megatonna erejű, kétlépcsős termikus nukleáris bomba.
Hossza 3,65 méter, átmérője 1,3 méter, súlya 4015 kilogramm.

Az épületeken kívül, a szabadban is láthatunk sokféle repülőt és rakétát.

Ez a múzeum azért is egyedi, mert rendszeresen meghívják a gépek volt pilótáit és a gépük mellett beszélgethetünk Velünk. A katonai repülés történetét olyan ember szájából hallani aki részt vett benne olyan élményt nyújt, amit nem kapunk meg sem egy könyvtől, sem egy dokumentumfilmtől.
A másik egyedülálló dolog, hogy a történelmi repülőgépeket ott a múzeumban, a látogatók szeme láttára restaurálják.

A múzeumban különböző állandó kiállításokat nézhetünk meg, például:
Georgia Repülési Hírességek Csarnoka,
Tuskegee Airmen ( a II. világháború katonai pilótái az Egyesült Államokból)
D-day ( normandiai partraszállás, légi haderő) ,
Flying Tigers ( önkéntes csoport a haditengerészet és a tengerészet pilótáiból).

Számomra nagyon érdekes volt ez a repülőre szerelhető gömb, amelyben elfért a lövész, 2 nehéz géppuska, lőszer és a távcső. Nézzétek milyen pici és milyen kényelmetlen pózban kellett pontosan célozni és lőni belőle.

Itt jól látszik hogy hozzám képest milyen kicsi.

Három pilótafülkébe be is ülhetünk, így még reálisabb az élmény. Kipróbáltam, nagyon kényelmetlen és némelyikben nagyon szűk a pilóta ülés.
Kipróbálhatjuk az új virtuális valóság-szimulátort is, amivel 5 különböző kalandot élhetünk át.
Ajándékbolt, gyerek zóna és piknik park is található a múzeum területén, így az egész családnak érdekes és kellemes egész napos program lehet.

Tuktoyaktuk 5.rész

Még egyszer körbefutottunk Inuvik-ban és elindultunk vissza Whitehorse-ba.

Ránk esteledett, de mivel ez volt az első tiszta éjszakai égbolt, úgy döntöttünk hogy fent maradunk, hátha szerencsénk lesz. Éjfél körül megjelent az égen a csoda. Először csak halvány derengés, de egyre erősödött. Láttunk már északi fényt halványzöldet, de ez itt színes volt. Végül átváltott zöldbe, ilyen élénkzöld északi fényt még sosem láttunk! Éjjel 1 órakor -36 fokban álltunk a kocsi mellett az éjszakai tundrán és nem tudtunk betelni a látvánnyal. Mint a tűzben a lángnyelvek, úgy táncolt a fény, egy életre szóló élmény!
Sajnos az északi fényt nagyon nehéz fotózni profi felszerelés nélkül és nálunk még egy állvány sem volt. 😞
Azért azt hiszem, valamit így is visszaad a csodából amiben részünk volt. ❤

Visszaértünk Whitehorse-ba, a kamion is elkészült. Visszavittük a kölcsönzőbe a kocsit, nem akartak hinni a szemüknek, több mint 4000 km-t mentünk vele a pár nap alatt, így + 2000 km-t fizetnünk kellett a bérlési díjon felül.
A kölcsönzőből elvittek a szerelőhöz és útnak indulhattunk hazafelé.

Gyapjas mamut maradványokat találtak itt. (Yukon)

Hab a tortán hogy a Freightliner kárpótlásul kifizette a számla ellenében a szállásainkat, a teljes autóbérlést és 300 dollárt étkezésre a főnök nyomására, mivel tőlük volt a kamion és az ő alkatrészükre kellett várni. Így ezt a kalandot nagyon olcsón megúsztuk.

Tuktoyaktuk 4.rész

Nagyon izgatottak voltunk, Inuvik-ból Tuktoyaktuk-ba indultunk. 184 km a kettő között a távolság és ezt a Mackenzie-folyó és a Jeges-tenger jegén tettük meg.
Ez az év volt az utolsó, hogy a jégutat elkészítették, mert következő évben elkészült a szárazföldi út. Nem foglaltunk szállást, hiszen télen nincsenek turisták és 3 szálló is van Tuktoyaktuk-ban az internet szerint.

A jégút olyan, mint egy rendes út. Két sávot letakarított a hókotró a folyó teljes hosszán, egészen a Jeges-tengerig. Ki volt táblázva mint bármelyik út, súlykorlátozás, sebességkorlátozás, kanyar, bukkanó. Érdekes volt menni rajta, helyenként recsegett-ropogott, akkora repedések voltak benne, hogy akár a kerék is beleszorulhatott volna. Attól nem féltünk hogy beszakad, hiszen folyamatosan ellenőrizték.

Ritkán jött szembe autó, itt csak az kel útra, akinek muszáj. Nem sok olyan elvetemült ember van, aki nekiindul a Dempster Hwy-nak télen, mint kiderült.

A Mackenzie-folyó a legnagyobb és leghoszabb folyó Kanadában. A Nagy-Rabszolga-tóból indulva, 1738 km megtétele után beletorkollik a Jeges-tengerbe.
Elértük a folyó végét, innen már a tenger jegén haladtunk. Ez már jóval veszélyesebb, mert apálykor a vízszint a jég alatt lecsökken és így sokkal nagyobb a beszakadás veszélye. Érezhetően hullámzott alattunk a jég, megkönnyebbültem mikor kora este partot értünk Tuktoyaktukban.

Korai volt az örömöm, kiderült hogy télen egyik hotel sincs nyitva, mivel úgysem jön ide senki. Az ott élők nem akarták elhinni hogy mi egy ilyen kis autóval képesek voltunk nekiindulni a téli tundrának. Végül egy férfi felajánlotta hogy elvisz bennünket a barátjához, aki egy kis munkásszállót üzemeltet. Tőle vehetünk ki szobát, télen üresek, nyaranta az útépítő munkások laknak benne.
Kaptunk egy szobát éjszakára, nem egy luxus lakosztály volt, de mégis jobb, mint a kocsiban ülve aludni.
Keskeny kis ágy, egy fiókos szekrény, egy ruháspolc fogassal és egy éjjeli szekrény volt a berendezés, de legalább a fürdőszoba új volt.
A tulaj rajtunk kereste meg a téli betevőjét, ezért a szobáért közel 300 dollárt fizettünk egy éjszakára. (~60 000 ft)

Másnap körülnéztünk a faluban, nem lehet könnyű itt télen az élet. Az egyik utcából kikanyarodva mentünk a szánkósok után és egyszer csak elakadtunk. Kiderült hogy a szánkósok az útról letértek, ők átmentek a hó tetején, de mi besüllyedtünk. 😞
Nem sikerült sehogy kijutnunk, végül az egyik helyi férfi elment és hozott egy traktort, azzal húzott ki bennünket. Nagyon rendes volt, hiába próbáltuk honorálni, nem fogadta el a pénzt.

Elköszöntünk és elindultunk vissza a jégúton Inuvik-ba. Szerencsénk volt, egy kis időre kisütött a nap is.
Élveztük a jégen autózást, gyakran megálltunk fényképezni.
Inuvik közelében észre vettünk egy vadászó rókát. Nagyon vicces volt ahogy vadászott, még sosem láttunk ilyet.

Tuktoyaktuk 3. rész

A Dempster Hwy egy földút, közel 800 km hosszú Inuvik-ig. Csak 2 helyen lehet benzinhez jutni, a kb. középen lévő Eagle Plains-nél és 130 km-el az út vége előtt, Forth McPherson-ban. Semmi más település nincs Inuvik-ig, csak nyári kempingek. 2 folyón kell átkelni, nyáron komppal, télen a jégen átautózva. (Peel River, Mackenzie River)

Az út keskeny, egyes részeken fel van emelve és a félrekotort hótól sok helyen nem lehetett látni hol a széle. Időnként akkora köd volt, hogy alig láttunk az orrunk elé és a szélátfújások sem voltak ritkák. Óvatosan közlekedtünk, nehogy baj történjen, mert itt előfordulhat hogy napokig nem jön erre senki. Időnként 1-1 pórul járt autó figyelmeztetett rá, hogy veszélyes úton járunk.

Elértük Eagle Plains-t, kivettünk egy szobát éjszakára. A hotel étkezője tele van kitömött állatokkal, szegényeket nagyon sajnáltam. 😞

Reggel indultunk tovább, nemsokára az északi sarkkörhöz értünk, megálltunk fényképezni.
Az északi sarkkör az északi félteke 66° 33′ 39″ szélességi fokán húzódik és áthalad Kanadán, Alaszkán, Grönlandon, Oroszországon, Izlandon, Norvégián, Svédországon és Finnországon. A föld forgástengelyének dőlése miatt az északi félgömb télen a naptól távolabb, nyáron a naphoz közelebb kerül .( Ugyanez történik fordítva a déli félgömbön.) Ezért télen van legalább egy 24 órás éjszaka, nyáron legalább egy 24 órás nappal. (napforduló) Észak felé haladva ez az időtartam egyre nő, az északi sarkon már 6 hónap éjszaka és 6 hónap nappal váltakozik.
A fényképeken látni hogy java része szürkületben készült. Januárban voltunk, és naponta 2-3 óra hosszán át volt csak világos.

Pár km múlva elhagytuk Yukon-t és átléptünk Northwest Territory-ba.
Nem gondoltam hogy a téli tundra ilyen gyönyörű! Az autó jól viselkedett bírta a hideget.

Nézzétek mekkora a markoló a hegyhez képest!

Átkeltünk a Peel-folyó jegén és
máris Forth McPherson-ba értünk, körbejártuk a falut és mentünk tovább.

Drogdílereket és alkohol csempészeket nem látunk szívesen a közösségünkben! Figyelünk téged!

Újabb jégen autózás jött, keresztül a Mackenzie-folyón. Még 130 km és elértük mai célunkat, Inuvik-ot.
Ez egy 3300 fős kis település, az inuit nemzetség lakhelye. Az utcákat végigjárva egy gyönyörű templomra bukkantunk.

Nézzétek hogy szánkóztak az inuit gyerekek. 😀

A nyári utunk képei erről a szakaszról:

https://utazzatokvelem.com/alaszka-korut-33-nap/

https://utazzatokvelem.com/alaszka-korut-34-35-nap/

Folytatás hamarosan. 🙂

Tuktoyaktuk 2.rész

Reggel Attila elérte telefonon a teherautó szerelőt, aki hajlandó volt megnézni mi baja a kocsinak. Én a hotelben maradtam, Attila taxival elment a kamionért, és 5 km/h-val eldöcögött a szerelőig.
Kiderült, hogy a kocsi nem bírta a nagy hideget, eltörött egy cső. Nem lehet a környéken kapni, a gyártól kell megrendelni, pár nap míg kiküldik. Attila szólt a főnökének hogy intézkedjen. Hogy a várakozás alatt ne a szobában üljünk, béreltünk egy autót. A kölcsönzőben alá kellett írni egy papírt, hogy tudomásul vesszük, a Dempster Hwy-n (autópálya) nem használhatjuk. Napi 200 km van a bérlésben, ha annál többet megyünk, azt pluszban kell fizetni. Megegyeztünk hogy csak betelefonálunk ha hosszabbítani akarjuk a bérlést.

Ezután persze kíváncsiak lettünk, hogy milyen az a Dempster Hwy. Kiderült hogy a világ legveszélyesebb útjai között tartják számon. Az autópálya megnevezés itt valójában egy földutat takar, ami Inuvik-ig tart. Közel 800 km és mindössze az Eagle hotel van benzinkúttal félúton, egy Forth McPearson nevű település és 2 folyó aminek télen a jegén kell átmenni. Inuvik egy 3300 fős kisváros, innen indul a jégút Tuktoyaktuk-ig. Út híján nyáron csónakkal lehet odajutni, télen a Mackenzie folyó és a Jeges-tenger jegén. Sajnáltuk hogy nincs idő rá, mert szívesen megnéztük volna. Ezen a jégúton forgatták a Jéglovagok című sorozat 2. évadját.

Bejártuk Whitehorse-t és a környéket, Mayo-t, Carmacks-ot, Beaver Creek-et, Faro-t, Ross River-t és fürödtünk a Takhini Hotsprings-ben. Ez egy termálvizes medence, először fürödtünk -25 fokban kint a szabadban, nagyon jó volt.

Dawson City nagy kedvencünk lett, olyan mintha visszacseppentünk volna az aranyásók korába.

Útban visszafelé a hotelbe, találkoztunk egy gyönyörű kanadai hiúzzal. Mikor megálltunk az út szélén, ő is megállt, leült és csak nézett ránk. Talán ki is szálltunk volna, ha nem látjuk pont előző este egy videóban, hogy még a grizzlyt is megfutamítja, nem egy szelíd cicus.

3 nap múlva még mindíg nem érkezett meg az alkatrész. Felhívtuk a főnököt, kiderült hogy elfelejtették megrendelni, így Attila magára vállalta a rendelés intézését. Felhívta a gyárat és megtudtuk hogy csak további 1 hét múlva kapjuk meg. Nagyon örültünk neki. 😀
Szóltunk az autókölcsönzőben hogy még 1 hétre kibéreljük a kocsit, bevásároltunk és indulás a Dempster Hwy-n Inuvik-ba.

Ha ismerősnek találtad Dawson City-t, az azért van, mert arra jöttünk az Alaszkai utunkról visszafelé, hogy nyáron is lássuk. Ha még nem olvastad azt a bejegyzést, vagy újra elolvasnád, itt találod: https://utazzatokvelem.com/alaszka-korut-32-nap/

Tuktoyaktuk 1.

Egy régebbi utazásunk történetét szeretném megosztani Veletek.
Még céges kamionnal fuvarozott Attila, autókat szállított, gyakran elkísértem egy-egy útra én is. Kaptunk egy fuvart Whitehorse-ba, (Yukon, Kanada). Nagyon izgatottak lettünk, mert annyira északon még sosem jártunk.

Mivel január volt, felkészültünk az útra, ha bármi történne, legyen ruhánk, vizünk, ennivalónk.
Gyönyörű tájakon haladtunk át és először láttunk bölényeket szabadon. Bátor voltam és odaálltam pár fénykép erejéig, de azért gyakran a hátam mögé pillantottam. Igazából rám sem bagóztak, de azért mégiscsak hatalmas állatok, jobb vigyázni velük.

Ahogy haladtunk egyre északabbra, gyorsan hűlt a levegő, a fákra szinte ráfagyott a hó. Többször láttunk rénszarvasokat és egy gyönyörű optikai jelenséget is fotóztunk, a napot körbeölelő szivárvány gyűrűt. (Halojelenség)

Már majdnem elértük Whitehorse-t, mikor elkezdett a kocsi lassulni. Egyre lassabban tudtunk csak menni, volt ám izgalom! Végül 20 km/h-val döcögtünk be este a város szélén lévő benzinkúthoz. Kiderült hogy egy teherautó szerelő van Dawson City-ben, de már zárva van, reggel 8 után lehet hívni. Ekkor már a fűtés sem működött és kint -30 fok volt. Nem maradhattunk itt így éjszakára, hívtunk egy taxit és szállodába mentünk.

Nagy Sós-tó (Great Salt Lake), Utah

Ma a Nagy Sós-tóról hoztam képeket. Már jártunk itt, írtam is róla, ezért ez a bejegyzés egy kicsit más lesz.
Aki a leírására, adataira kíváncsi, itt találja az előző posztot.
↘ ↙ https://utazzatokvelem.com/nagy-sos-to-great-salt-lake-utah/

Ahol múltkor a száraz mederben a vastag sórétegen sétáltunk, ott most pár centi víz állt. Teljesen máshogy nézett ki a táj, alig ismertem rá. Bementünk a parkolóba, pár kamion és személyautó állt már bent. Itt nem csak mosdó található, hanem asztalok padokkal, lábmosó ahol a sót lemoshatjuk hogy ne tegye tönkre a cipőnket és kilátót is építettek, így messzebbre el lehet látni.

Egy emléktábla jelzi hogy 1914-ben a közelben készült el az első transzkontinentális telefonvonal ami összekötötte Nevada és Utah államot.

Egy másik tábla jelzi, hogy kb. 11 km-re található a híres Bonevillei gyorsasági versenypálya. A pálya mérete évről-évre változik, utoljára kb. 25 méter széles és 16 km hosszú volt.
A föld görbülete miatt nem láthatjuk a pálya egyik végétől a másikat.
Az első szárazföldi sebességrekordot 1935-ben állította itt fel Sir Malcolm Campbell, sebessége 484,62 km/h volt. Az Ő rekordját Craig Breedlove 1965-ben döntötte meg 996,574 km/h sebességgel. Ezt 1970-ben szárnyalta túl Gary Gabelich 1001,67 km/h-val, amit azóta sem döntöttek meg.

Drónoztunk, így talán jobban látható a csodálatos környék. Kanadában tavaly júliustól a 250 gramm feletti drónokat regisztrálni kell és vizsgát is kell tenni rá. A vizsga kérdések titkosak, aki vizsgázni akar, előtte elmehet magániskolai tanfolyamra (nem kötelező), vagy el kell olvasnia otthon több vastag, pilóta képzéshez használt könyvet. Szerencsére a DJI cég nemrég készített egy 249 grammos drónt, mert a világon több országban is van hasonló súlykorlátozás. Mivel a mi régi drónunk akkumulátorai már nagyon gyengék, ezért új akksi helyett inkább vettünk egy kis drónt, így regisztrálni és vizsgázni sem kell. Ezt próbáltuk itt ki, úgy nézzétek a képeket, hogy majdnem ezer dolláros felvételek lettek.

Visszamentünk a kocsihoz, kezünkben a fényképező, drón, távirányító, kocsikulcs. Elindultunk és pár km után vettük észre, hogy nincs meg Attila telefonja, amit a távirányítóhoz használt és utána zsebre dugott. Az első kijáró 15 km-re volt ahol át tudtunk menni a visszafelé vezető pályára, onnan újra kimenni, át a túloldalra, így kb. 50 km-t kellett megtennünk mire a parkolóba visszaértünk. Végig izgultuk az utat és olyan szerencsénk volt, hogy megtaláltuk a telefont. Senki nem vette észre, senki nem hajtott át rajta és még csak el sem törött.
Megkönyebbülve foytattuk az utat, így ez a nap is jól végződött.

Sziklás-hegység

Nagy kedvencünkről hoztam ma képeket, a Sziklás-hegységről, ami az UNESCO Világörökség része és az egész világon híres lenyűgöző szépségéről. Írtam már róla korábban is, gyakran járunk erre. A legjobb az volt, amikor lakókocsival jártuk be Alaszkából visszafelé, megnézve a legszebb helyeit, a két kedvenc Nemzeti parkunkat.
Ha még nem láttad, vagy újra megnéznéd, azok a posztok itt találhatóak.
↘ ↙

Alaszka körút 49.nap

Csodálatos, nyáron is havas hegycsúcsok, hihetetlenül kék és zöld vizű tavak és folyók, amiről az ember ha képen látja, azt hiszi csak photoshop.
Öt nemzeti park és számos tartományi park található itt.

A 3000 km hosszú Sziklás-hegység Észak-Amerika nyugati részén helyezkedik el, a kanadai British Columbia és Alberta tartományokon és az USA-beli Idaho, Montana, Wyoming, Utah és Colorado államokon keresztülhaladva, New Mexico államban ér véget.

Legmagasabb hegycsúcsa a 4401 méter magas coloradói Mount Elbert, a kanadai részen pedig a 3954 méter magas Mount Robson.

A Sziklás-hegység elsősorban az őslakos népeknek ad otthont, köztük az Apache, Blackfoot, Cheyenne népeknek. A főbb utak mellett persze elsősorban nem Őket látjuk, hanem a hegyek szerelmeseit váró üdülőket.

Az utakat folyamatosan tisztítják, világító táblák jelzik ha szükség van a hóláncra, ilyenkor közelező feltenni, a rendőrök ellenőrzik. Táblák jelzik a lavina veszélyes területek kezdetét és végét, a legveszélyesebb részeken tető alatt tudunk végigmenni.

Itt látszik hogy egy kis hó már átzúdúlt a tetőn.

A képek láttán biztosan értitek, hogy miért szeretjük ezt a csodálatos, de néha félelmetes hegységet.