Még egyszer körbefutottunk Inuvik-ban és elindultunk vissza Whitehorse-ba.
Ránk esteledett, de mivel ez volt az első tiszta éjszakai égbolt, úgy döntöttünk hogy fent maradunk, hátha szerencsénk lesz. Éjfél körül megjelent az égen a csoda. Először csak halvány derengés, de egyre erősödött. Láttunk már északi fényt halványzöldet, de ez itt színes volt. Végül átváltott zöldbe, ilyen élénkzöld északi fényt még sosem láttunk! Éjjel 1 órakor -36 fokban álltunk a kocsi mellett az éjszakai tundrán és nem tudtunk betelni a látvánnyal. Mint a tűzben a lángnyelvek, úgy táncolt a fény, egy életre szóló élmény! Sajnos az északi fényt nagyon nehéz fotózni profi felszerelés nélkül és nálunk még egy állvány sem volt. 😞 Azért azt hiszem, valamit így is visszaad a csodából amiben részünk volt. ❤
Visszaértünk Whitehorse-ba, a kamion is elkészült. Visszavittük a kölcsönzőbe a kocsit, nem akartak hinni a szemüknek, több mint 4000 km-t mentünk vele a pár nap alatt, így + 2000 km-t fizetnünk kellett a bérlési díjon felül.
A kölcsönzőből elvittek a szerelőhöz és útnak indulhattunk hazafelé.
Gyapjas mamut maradványokat találtak itt. (Yukon)
Hab a tortán hogy a Freightliner kárpótlásul kifizette a számla ellenében a szállásainkat, a teljes autóbérlést és 300 dollárt étkezésre a főnök nyomására, mivel tőlük volt a kamion és az ő alkatrészükre kellett várni. Így ezt a kalandot nagyon olcsón megúsztuk.
Nagyon izgatottak voltunk, Inuvik-ból Tuktoyaktuk-ba indultunk. 184 km a kettő között a távolság és ezt a Mackenzie-folyó és a Jeges-tenger jegén tettük meg. Ez az év volt az utolsó, hogy a jégutat elkészítették, mert következő évben elkészült a szárazföldi út. Nem foglaltunk szállást, hiszen télen nincsenek turisták és 3 szálló is van Tuktoyaktuk-ban az internet szerint.
A jégút olyan, mint egy rendes út. Két sávot letakarított a hókotró a folyó teljes hosszán, egészen a Jeges-tengerig. Ki volt táblázva mint bármelyik út, súlykorlátozás, sebességkorlátozás, kanyar, bukkanó. Érdekes volt menni rajta, helyenként recsegett-ropogott, akkora repedések voltak benne, hogy akár a kerék is beleszorulhatott volna. Attól nem féltünk hogy beszakad, hiszen folyamatosan ellenőrizték.
Ritkán jött szembe autó, itt csak az kel útra, akinek muszáj. Nem sok olyan elvetemült ember van, aki nekiindul a Dempster Hwy-nak télen, mint kiderült.
A Mackenzie-folyó a legnagyobb és leghoszabb folyó Kanadában. A Nagy-Rabszolga-tóból indulva, 1738 km megtétele után beletorkollik a Jeges-tengerbe. Elértük a folyó végét, innen már a tenger jegén haladtunk. Ez már jóval veszélyesebb, mert apálykor a vízszint a jég alatt lecsökken és így sokkal nagyobb a beszakadás veszélye. Érezhetően hullámzott alattunk a jég, megkönnyebbültem mikor kora este partot értünk Tuktoyaktukban.
Korai volt az örömöm, kiderült hogy télen egyik hotel sincs nyitva, mivel úgysem jön ide senki. Az ott élők nem akarták elhinni hogy mi egy ilyen kis autóval képesek voltunk nekiindulni a téli tundrának. Végül egy férfi felajánlotta hogy elvisz bennünket a barátjához, aki egy kis munkásszállót üzemeltet. Tőle vehetünk ki szobát, télen üresek, nyaranta az útépítő munkások laknak benne.
Kaptunk egy szobát éjszakára, nem egy luxus lakosztály volt, de mégis jobb, mint a kocsiban ülve aludni.
Keskeny kis ágy, egy fiókos szekrény, egy ruháspolc fogassal és egy éjjeli szekrény volt a berendezés, de legalább a fürdőszoba új volt.
A tulaj rajtunk kereste meg a téli betevőjét, ezért a szobáért közel 300 dollárt fizettünk egy éjszakára. (~60 000 ft)
Másnap körülnéztünk a faluban, nem lehet könnyű itt télen az élet. Az egyik utcából kikanyarodva mentünk a szánkósok után és egyszer csak elakadtunk. Kiderült hogy a szánkósok az útról letértek, ők átmentek a hó tetején, de mi besüllyedtünk. 😞
Nem sikerült sehogy kijutnunk, végül az egyik helyi férfi elment és hozott egy traktort, azzal húzott ki bennünket. Nagyon rendes volt, hiába próbáltuk honorálni, nem fogadta el a pénzt.
Elköszöntünk és elindultunk vissza a jégúton Inuvik-ba. Szerencsénk volt, egy kis időre kisütött a nap is. Élveztük a jégen autózást, gyakran megálltunk fényképezni. Inuvik közelében észre vettünk egy vadászó rókát. Nagyon vicces volt ahogy vadászott, még sosem láttunk ilyet.
A Dempster Hwy egy földút, közel 800 km hosszú Inuvik-ig. Csak 2 helyen lehet benzinhez jutni, a kb. középen lévő Eagle Plains-nél és 130 km-el az út vége előtt, Forth McPherson-ban. Semmi más település nincs Inuvik-ig, csak nyári kempingek. 2 folyón kell átkelni, nyáron komppal, télen a jégen átautózva. (Peel River, Mackenzie River)
Az út keskeny, egyes részeken fel van emelve és a félrekotort hótól sok helyen nem lehetett látni hol a széle. Időnként akkora köd volt, hogy alig láttunk az orrunk elé és a szélátfújások sem voltak ritkák. Óvatosan közlekedtünk, nehogy baj történjen, mert itt előfordulhat hogy napokig nem jön erre senki. Időnként 1-1 pórul járt autó figyelmeztetett rá, hogy veszélyes úton járunk.
Elértük Eagle Plains-t, kivettünk egy szobát éjszakára. A hotel étkezője tele van kitömött állatokkal, szegényeket nagyon sajnáltam. 😞
Reggel indultunk tovább, nemsokára az északi sarkkörhöz értünk, megálltunk fényképezni. Az északi sarkkör az északi félteke 66° 33′ 39″ szélességi fokán húzódik és áthalad Kanadán, Alaszkán, Grönlandon, Oroszországon, Izlandon, Norvégián, Svédországon és Finnországon. A föld forgástengelyének dőlése miatt az északi félgömb télen a naptól távolabb, nyáron a naphoz közelebb kerül .( Ugyanez történik fordítva a déli félgömbön.) Ezért télen van legalább egy 24 órás éjszaka, nyáron legalább egy 24 órás nappal. (napforduló) Észak felé haladva ez az időtartam egyre nő, az északi sarkon már 6 hónap éjszaka és 6 hónap nappal váltakozik. A fényképeken látni hogy java része szürkületben készült. Januárban voltunk, és naponta 2-3 óra hosszán át volt csak világos.
Pár km múlva elhagytuk Yukon-t és átléptünk Northwest Territory-ba.
Nem gondoltam hogy a téli tundra ilyen gyönyörű! Az autó jól viselkedett bírta a hideget.
Nézzétek mekkora a markoló a hegyhez képest!
Átkeltünk a Peel-folyó jegén és máris Forth McPherson-ba értünk, körbejártuk a falut és mentünk tovább.
Drogdílereket és alkohol csempészeket nem látunk szívesen a közösségünkben! Figyelünk téged!
Újabb jégen autózás jött, keresztül a Mackenzie-folyón. Még 130 km és elértük mai célunkat, Inuvik-ot.
Ez egy 3300 fős kis település, az inuit nemzetség lakhelye. Az utcákat végigjárva egy gyönyörű templomra bukkantunk.
Éjjel esett az eső, most is szemereg, az út még roszabb mint volt. Rengeteg a tavacska és folyó erre, ha jobb idő lesz majd megnézzük drónnal felülről is. Elérjük a Tuktoyaktuk táblát, és megcsodáljuk büszkeségüket, az Ibyuk Pingo-t, ami Kanada legnagyobb, és a Föld második legnagyobb Pingo-ja. 305 méter átmérőjű és 45 méter magas.
A Pingo föld takarta jégdomb, neve az őshonos Inuvialuit törzs nyelvéből származik, jelentése: dombocska.
Csak permafroszt környezetben alakul ki. (Ahol a talaj állandóan fagyott állapotban van.)
Tuktoyaktuk pici település pár utcával a Jeges tenger partján (Arctic Ocean). A nyári hőmérséklet 6 és 15°C, a téli -30 és -40°C fok között van. Az utak állapota borzasztó, és a házak java része rendetlen és koszos. A látogató központot zárva találjuk, pedig onnan is kellene pecsét. Megkérdezzük a helyieket, már bezárt a szezonra, csak jövő nyáron nyit ki. Addig nem szeretnénk itt maradni, így lefényképezzük a látogató központot, hátha elfogadják pecsét helyett. 😊
Bejárjuk az egész városkát pár óra alatt. A tengerparton találkozunk egy férfival aki biciklivel jött 1400 km-ről.
Kicsit kérdezgetjük, mert nem értjük hogy mer valaki több napos útra vállalkozni egyedül, biciklivel, medvék lakta kietlen úton. Azt mondja több medvével is találkozott, aludni nem nagyon mert. Nagyon elfáradt, visszafelé autóstoppal próbál majd menni.
Találunk egy földdel fedett pincefélét, kiderül hogy az a helyiek közös hűtőkamrája. Meghívnak kávézni az egyik házba, elfogadjuk, mert megtiszteltetés hogy maguk közé engednek és sértés lenne ha visszautasítanánk. Megisszuk a kávét, beszélgetünk kicsit és elindulunk visszafelé Inuvikba. Bár az idő most sem jobb, megállunk egy kicsit drónozni.
Inuvikba megállunk a MacKenzie folyó partján egy parkolóban éjszakára. A mellettünk levő helyen áll egy kis autó telepakolva, a tulajdonosa levest főz az egyik grillen. Attila beindítja a generátort a fűtéshez, aztán odamegy a férfihoz és megkérdezi nem zavarja-e a hangja. A férfi hálálkodik hogy megkérdezte Tőle, és nem, nem zavarja. Megkérdezi a generátorra hogy: mi ez, kompresszor? Attila felvilágosítja hogy mi ez, és hogyan fűtünk. Ez nagyon tetszik neki – mondja, – Ő is be fog egyet szerezni, mert sokszor fázik éjszaka a kocsiban. Utána elmeséli hogy Ő villamosmérnök. Nehezen hihető, ha még egy generátort sem ismer fel. Végül megkérdezi hogy mi is hajléktalanok vagyunk? 😂 Nem, – mondja Attila- mi csak nyaralunk.
Megérkezünk a második kompátkelőhöz. A komp háromszögben közlekedik a Mackenzie folyón, mert a háromszög egyik sarkánál egy kis település található, Tsiigehtchic, oda majd visszafelé megyünk.
A kompos szól hogy lapos a hátsó gumink. Felpumpálják, egyenlőre így megyünk tovább.
Elérjük Inuvikot. Alkatrész természetesen nincs, csak több heti várakozással kapnánk meg. Mivel nagyon jól működött idáig, így bízunk benne hogy bírja addig amíg valahol kapunk. Bemegyünk a boltba, elájulok az árak láttán. Persze ha belegondolok érthető, nem egyszerűen jut ide az áru, ezt meg kell fizetni. Az a 24×500 ml ásványvíz amit én otthon 2$ ( ~400 ft) körül veszek, itt 27,79$(~5600 ft). Otthon a banán 0,69$/pound, (~140 ft/ 45 dkg) itt 4,79(~1000 ft). Jó hogy nem kell mást vennünk csak kenyeret.
Nem sokat időzünk, majd visszafelé járjuk be a várost, mert szeretnénk megjárni Tuktoyaktuk-ot még a hó előtt. Már jártunk ott egyszer télen, akkor Inuvik-tól Tuktoyaktuk-ig még nem volt út. Nyáron hajóval, télen a Mackenzie folyó jegén, a híres jégúton lehetett oda jutni. A jégútról is szeretnék majd írni egy későbbi posztban. Kíváncsi vagyok az új útra, 148 km hosszú közel 4 évig építették, nagyon nehéz terepen. Az út elején tábla, rajta hogy a medvék országában vagy, és ne felejtsd, az etetett medve halott medve.
Egyszerre veszünk észre a távolban egy mozgó nagy fekete foltot, egyszerre kiáltjuk hogy medve! Attila rálép a gázra, én felkapom a fényképezőket. Mire odaérünk feláll a „medve”, egy fekete melegítős nő lehajolva bogyót gyűjtögetett, Őt néztük medvének. 😂😂 Napokig nevettünk rajta (azt hiszem a röhögtünk megfelelőbb kifejezés). 😆
Az új út időnként nagyon gödrös és sáros, de a gyönyörű táj kárpótol érte. Tuktoyaktuk közelében megállunk éjszakára.
