Reggelre a levegő fagyos, esik a hó, gyönyörűek a fák.
Pár km múlva nyoma sincs a hónak, de az ég borult. Egy grizzly csemegézik az út szélén, a lóhere virágját eszi. Túlzottan nem foglalkozik velünk, de azért az egyik szemét rajtunk tartja.
Watson Lake-nél többször is jártunk már, de nem bírom megállni, megint lefényképezem a Signpost Forest-et (útjelző erdő). Az első táblát egy katona tette ki, aki az Alaska Hwy építésén dolgozott, így jelezve a lakhelye nevét és távolságát. Elkezdték követni a példáját és a mai napig kerülnek fel új táblák. Már 76 000 különböző jelzőtábla látható a világ minden tájáról.
Bemegyünk a Liard Hot Springsbe, ahol idefelé is voltunk, jól esik a forró vízben áztatni magunkat. Fürdő után folytatjuk az utat. Sok bölényt és hegyikecskét látunk az út mellett, British Columbia és Yukon határán elég gyakori látvány mindkettő. Elmegyünk egy leégett erdő mellett is, szomorú látvány.
Faro 344 fős kis település ami a bányászatra épült. Lakossága ma már csak 344 fő. Nevét a Faro nevű 17. századi francia kártyajátékról kapta. Bemegyünk a Látogató Központba információt gyűjteni, utána körbe autózunk.
Az itt található bányát 1969-ben nyitották meg, 1982-ig Kanada legnagyobb ólom és cinkbányája volt, és a legnagyobb külszíni fejtésű bánya a világon. Elmegyünk megnézni. Működése ideje alatt 320 millió tonna hulladéksziklát távolítottak el az érc eléréséhez. 1998 januárjában megszűnt a termelés. A bánya és környékének tisztítása a mai napig nem megoldott. Engem személy szerint sokkolt a természet ilyen hatalmas méretű pusztításának látványa. 😢 A tó helyén csak hatalmas sűrű iszaptenger van, helyenként víztároló medencékkel amikben kék és vörös folyadék van. 2003 óta folyik a helyreállítás , a tervek szerint 2022-re végzik el a teljes kármentesítést. A tisztítási költségeket 1 milliárd dollárra becsülik.
Megnézzük a Lapie Canyon-t, a szélén ösvény vezet, gyönyörűséges! Van itt egy kemping 18 hellyel, de szeptember elején bezárt télre, így rajtunk kívül nincs itt senki. Nyáron tökéletes ez a hely a kajakozás, kenuzás, raftingolás szerelmeseinek. A kanyon falán sok holló fészkel. Májusban láthatunk itt egy ritka virágot, a Goldenweed-et ( Aranyfű), ami sehol máshol nincs a földön. Sajnos arról idén már lekéstünk.
Ross River egy kis őslakos közösség a Ross folyó és a Pelly folyó torkolatánál. Rövidebb utat keresünk, ezért megkérdezzük az ott élőket, ha a komppal átmegyünk a folyón, el tudunk-e jutni Yellowknife -ba. Kiderül hogy a túloldalon kb. 250 km-t megy az út, utána megszűnik, így nem sikerül rövidítenünk.
50 km-el távolabb anyamedve sétál az úton két tündéri kicsinyével. Megállnak, jól megnéznek minket, aztán a mama veszélytelennek nyilvánít bennünket, így tovább ballagnak.
Beérünk Dawson Citybe, a város szélén rögtön megtaláljuk az autószerelőt, kiderül hogy 2 lyuk van a gumin (45$). Körülnézünk a környéken, nagyon érdekes. Gyönyörű zöld vizű tavacskákat látunk, szélén a jellegzetes „banán” dombokkal, az aranyásás maradványaival.
Búcsút veszünk Dawson City-től. Olyan érzés itt sétálni, mintha visszacsöppentünk volna a múltba. A kedvenc városaim közé tartozik, másodszor jártunk itt, de remélem nem utoljára.
Moose Creek-nél a kemping zárva van már télre, de nagyon aranyos a tábla; Lakosság: 4 nagyszerű srác és lány és 2 barátságos kutya. ☺
Reggel fagyos a levegő, -7 fok van kint. Indulunk tovább, kortyolgatjuk a kávét amit Attila főzött. Gyönyörű a táj, rengeteg fényképet készítek.
Elhagyjuk az északi sarkkört, elérjük az Eagle Plains-t, bevisszük az ajádék whiskyt az üzletvezetőnek. Nagyon meglepődik és örül neki. Attila megméri a keréknyomást, lapos a hátsó gumi mögöttem. Felpumpálja, de egy óra múlva újra lapos. Minden 50 km után megállunk pumpálni. Még 280 km Dawson City, ott találunk majd szerelőt.
Már a Tombstone Park területén járunk. Attila lehúzódik, a hegyoldalban jávorszarvast lát a kicsinyével. Nem is értem hogy szúrta ki, annyira távol vannak tőlünk! Mégis készítünk képet, videót, mert szuperjó fényképezőnk van, nézzétek csak! De végig, mert csak úgy érdekes!
Fél órán keresztül állunk és nézzük hogy serénykednek a hódok. A tavacskát leválasztották több helyen, mintha házban építenének belső falakat. Megállás nélkül hordják az ágakat, nagyon szorgalmas kis állatok.
A Dempster Hwy elején éjszakázunk.
Körülnézünk a városban, megvesszük az ajándékba szánt italt, és bemegyünk a látogató központba leadni a könyvecskét a pecsétekkel. Leellenőrzik, tudnak róla hogy Tuktoyaktuk-ban az iroda zárva van már télre. Kitöltjük a papírt, a könyvecskét visszakapjuk, és kapunk mellé emlékbe egy-egy igazolást arról hogy átléptük az Északi Sarkkört.
Következő állomásunk Tsiigehtchic. Jelentése: a vas folyó szája. Népessége 179 fő, abból 130 őslakos Gwich’in és 10 Inuit. A kompról látjuk a dombon a két templomot, az egyik a régi, azt már nem használják. Az út itt is nagyon rossz, de a házak jobban karbantartottak és a környékük rendezettebb.
Áthajózunk a Yukon felé vezető úthoz. Belehúzunk, hiszen idefelé láttunk már mindent, és még sok helyre szeretnénk eljutni. Hamarosan elérjuk a következő kompot, utána roboghatunk tovább. Látunk útközben sast és hódot is. Havas tájra érünk, itt korán jön a tél, szeptember 10.-e van. Sötétedik már, közeledünk a Northwest Territory-Yukon határhoz, ott szeretnénk éjszakázni a parkolóban. Egyszer csak kiszúrok egy grizzly-t távolabb a hegyoldalon. Attila megpróbál képet készíteni drónnal, de elég sötét van, és nem akar közel menni, megzavarni a medvét. Pár perccel később az út túloldalán felbukkan egy újabb grizzly és keresztülmegy előttünk az úton. Elérjük a parkolót, elkészülődünk és eltesszük magunkat holnapra.
Éjjel esett az eső, most is szemereg, az út még roszabb mint volt. Rengeteg a tavacska és folyó erre, ha jobb idő lesz majd megnézzük drónnal felülről is. Elérjük a Tuktoyaktuk táblát, és megcsodáljuk büszkeségüket, az Ibyuk Pingo-t, ami Kanada legnagyobb, és a Föld második legnagyobb Pingo-ja. 305 méter átmérőjű és 45 méter magas.
A Pingo föld takarta jégdomb, neve az őshonos Inuvialuit törzs nyelvéből származik, jelentése: dombocska.
Csak permafroszt környezetben alakul ki. (Ahol a talaj állandóan fagyott állapotban van.)
Tuktoyaktuk pici település pár utcával a Jeges tenger partján (Arctic Ocean). A nyári hőmérséklet 6 és 15°C, a téli -30 és -40°C fok között van. Az utak állapota borzasztó, és a házak java része rendetlen és koszos. A látogató központot zárva találjuk, pedig onnan is kellene pecsét. Megkérdezzük a helyieket, már bezárt a szezonra, csak jövő nyáron nyit ki. Addig nem szeretnénk itt maradni, így lefényképezzük a látogató központot, hátha elfogadják pecsét helyett. 😊
Bejárjuk az egész városkát pár óra alatt. A tengerparton találkozunk egy férfival aki biciklivel jött 1400 km-ről.
Kicsit kérdezgetjük, mert nem értjük hogy mer valaki több napos útra vállalkozni egyedül, biciklivel, medvék lakta kietlen úton. Azt mondja több medvével is találkozott, aludni nem nagyon mert. Nagyon elfáradt, visszafelé autóstoppal próbál majd menni.
Találunk egy földdel fedett pincefélét, kiderül hogy az a helyiek közös hűtőkamrája. Meghívnak kávézni az egyik házba, elfogadjuk, mert megtiszteltetés hogy maguk közé engednek és sértés lenne ha visszautasítanánk. Megisszuk a kávét, beszélgetünk kicsit és elindulunk visszafelé Inuvikba. Bár az idő most sem jobb, megállunk egy kicsit drónozni.
Inuvikba megállunk a MacKenzie folyó partján egy parkolóban éjszakára. A mellettünk levő helyen áll egy kis autó telepakolva, a tulajdonosa levest főz az egyik grillen. Attila beindítja a generátort a fűtéshez, aztán odamegy a férfihoz és megkérdezi nem zavarja-e a hangja. A férfi hálálkodik hogy megkérdezte Tőle, és nem, nem zavarja. Megkérdezi a generátorra hogy: mi ez, kompresszor? Attila felvilágosítja hogy mi ez, és hogyan fűtünk. Ez nagyon tetszik neki – mondja, – Ő is be fog egyet szerezni, mert sokszor fázik éjszaka a kocsiban. Utána elmeséli hogy Ő villamosmérnök. Nehezen hihető, ha még egy generátort sem ismer fel. Végül megkérdezi hogy mi is hajléktalanok vagyunk? 😂 Nem, – mondja Attila- mi csak nyaralunk.
Megérkezünk a második kompátkelőhöz. A komp háromszögben közlekedik a Mackenzie folyón, mert a háromszög egyik sarkánál egy kis település található, Tsiigehtchic, oda majd visszafelé megyünk.
A kompos szól hogy lapos a hátsó gumink. Felpumpálják, egyenlőre így megyünk tovább.
Elérjük Inuvikot. Alkatrész természetesen nincs, csak több heti várakozással kapnánk meg. Mivel nagyon jól működött idáig, így bízunk benne hogy bírja addig amíg valahol kapunk. Bemegyünk a boltba, elájulok az árak láttán. Persze ha belegondolok érthető, nem egyszerűen jut ide az áru, ezt meg kell fizetni. Az a 24×500 ml ásványvíz amit én otthon 2$ ( ~400 ft) körül veszek, itt 27,79$(~5600 ft). Otthon a banán 0,69$/pound, (~140 ft/ 45 dkg) itt 4,79(~1000 ft). Jó hogy nem kell mást vennünk csak kenyeret.
Nem sokat időzünk, majd visszafelé járjuk be a várost, mert szeretnénk megjárni Tuktoyaktuk-ot még a hó előtt. Már jártunk ott egyszer télen, akkor Inuvik-tól Tuktoyaktuk-ig még nem volt út. Nyáron hajóval, télen a Mackenzie folyó jegén, a híres jégúton lehetett oda jutni. A jégútról is szeretnék majd írni egy későbbi posztban. Kíváncsi vagyok az új útra, 148 km hosszú közel 4 évig építették, nagyon nehéz terepen. Az út elején tábla, rajta hogy a medvék országában vagy, és ne felejtsd, az etetett medve halott medve.
Egyszerre veszünk észre a távolban egy mozgó nagy fekete foltot, egyszerre kiáltjuk hogy medve! Attila rálép a gázra, én felkapom a fényképezőket. Mire odaérünk feláll a „medve”, egy fekete melegítős nő lehajolva bogyót gyűjtögetett, Őt néztük medvének. 😂😂 Napokig nevettünk rajta (azt hiszem a röhögtünk megfelelőbb kifejezés). 😆
Az új út időnként nagyon gödrös és sáros, de a gyönyörű táj kárpótol érte. Tuktoyaktuk közelében megállunk éjszakára.
Jó hogy van nálunk egy 110 voltos generátor és akkumulátor töltő, amivel a kocsi akkumulátorát fel tudjuk tölteni, így el tudunk indulni visszafelé. 40 km-t kell megtennünk, javarészt dombnak felfelé és sárban. Ezen a kis távon több óra alatt küzdjük át magunkat, mert pár km után a víz melegedése miatt meg kell állni, várni míg lehűl. Visszaérünk végre a műhelyig, a szerelő széttárja a karját, Ők ezt nem tudják megcsinálni, alkatrészt tudnak hozatni Dawson City-ből, kb. 1-2 hét mire ideér. Mivel nem szeretnénk addig itt ácsorogni, Attila beszél az üzletvezetővel és kibéreli tőle a gumisműhelyt szerelés céljára. Az ékszíjfeszítő tengelyének a csapágya elkopott, ezért a szíjfeszítő görgő ferdén áll, ez miatt dobta le az ékszíjat. Az ékszíj is félig beszakadt, de az van nálunk másik, Attila gondosan felkészült az útra alkatrészekkel-szerszámokkal, most jól jön hogy autószerelő a szakmája. Szerencsénk hogy van a műhelyben hegesztőgép, és engedik hogy Attila használja. A kocsi nem készült el estig, így a műhelyben éjszakázunk.
Dél van, Attila most szerelte be a megjavított alkatrészt. Úgy néz ki, sikerült megcsinálnia, a víz nem melegszik túl. Ez csak szükségmegoldás hogy ne álljunk itt sokat, mert vészesen közeleg a hideg.
Attila megy az üzletvezetőhöz fizetni a bérlési díjat. Nem fogad el egy fillért sem, azt mondja nem hagyhatta hogy egy autószerelő a sárban hemperegve szereljen. Megköszönjük a kedvességét és eszünkbe véssük hogy visszafelé hozzunk neki egy üveg italt ajándékba.
Mivel félúton vagyunk, nem fordulunk vissza, továbbmegyünk Inuvikba. 400 km, odáig nincs segítség, addig ki kell bírnia, reménykedünk hogy ott kapunk alkatrészt. Éjjel esett az eső, a sár hatalmas. A kocsi csúszkál, én félek, Attila meg kinevet.
Elérjük az Arctic Circle-t (Északi Sarkkör). Nem először járunk itt, egyszer már voltunk erre télen. Attila készít pár drón felvételt a csodáról, ami körülvesz bennünket.
Átlépünk Northwest Territory-ba, itt már fagy van. Átkelünk egy drótkötéllel húzott komppal a Peel folyón és irány Fort McPherson.
Ez a falucska csupán pár házból áll, mégis alig találjuk meg a motelt ahol a könyvünkbe pecsételnek. A Gwich’in törzs leszármazottai élnek itt, Ők saját nyelvük mellett angolul is beszélnek.
Innen már csak 140 km Inuvik, de nem megyünk el odáig, pár km. után megállunk éjszakára.
Elérjük a Dempster Hwy-t, közel 800 km-t megyük rajta, útközben félúton van az Eagle Plains, ott tudunk először tankolni, így viszünk magunkkal üzemanyagot bőven. Ezen kívül csak pár kemping (már zárva télre), Fort McPherson, Tsiigehtchic és 2 kis komp átkelő található erre. Télen a folyók jegén tudunk átmenni, más út nem vezet Inuvikba. A növényzet gyönyörű színes, nem bírok betelni a látvánnyal.
Nagy a sár, gyakran 15-20cm mély. Csúszkálunk nagyon, sokszor nyomni kell a gázt hogy nehogy beragadjunk. Útközben látunk pár madarat, és egy idős benszülött pár emlékhelyét. Egy útról lecsúszott autó is elénk kerül, emlékeztet rá hogy veszélyes úton járunk.
Belépünk a Tombstone Park területére. Az egyik tájékoztató füzetben le van írva hogy hányas km-nél van látnivaló. Ha nem néznénk, nem találtuk volna meg az Elefánt sziklát, így is nehéz volt hogy tudtuk hol keressük. Egy kis parkolóból a távolban látszik, de tényleg elefánt formája van.
Estefelé elérjük az Eagle Plains-t, tankolunk és megyünk tovább. 40 km-el később az Arctic Circle közelében (Északi Sarkkör) felforr a vizünk. Lehúzódunk az útról, Attila kiszáll és megnézi mi baja az autónak. Szerencsére nem a hűtő lyukadt ki, hanem az ékszíj esett le. Ékszíj nélkül nem működik a vízpumpa, a ventillátor és a generátor sem, ami tölti az akkumulátort. Sajnos szét kell szedni, mert így nem látni miért dobta le az ékszíjat. Közben megáll egy autó megnézni jól vagyunk-e, és mondja hogy több napos eső jön, lehet hogy pár napig nem fog menni a komp sem. Ezzel ráérünk foglalkozni, az autóval így úgysem tudunk továbbmeni. Mivel már sötétedik így megszületik a döntés. Itt alszunk, és reggel visszamegyünk Eagle Plans-ig, ami egy szálloda, benzinkúttal és gumis műhellyel.
Yukon második legnagyobb városa Dawson City. A város elválaszthatatlanul kapcsolódik a Klondike folyó mentén kitört aranylázhoz, 1896-1899 között annak központja volt. 1898-ra az őslakosok táborát az aranykeresők egy 40.000-es virágzó várossá változtatták. 1899-ben az arany mennyisége lecsökkent, az aranyvadászok többsége tovább állt, ma az 1375 lakos az őslakosok és az aranyvadászok leszármazottainak keveréke. A városka nagyon színes, nyáron rengeteg a túrista. Több régi épületet is láthatunk.
Megnézzük a Jack London múzeumot és a kabint, amiben a híres író az 1897-1898-as telet töltötte a Henderson Creek mentén. Regényei az aranylázról és az aranyásókról saját tapasztalatból születtek, hiszen köztük élte mindennapjait.
Bemegyünk egy cukrászdába, megkapjuk a fagyinkat, amikor fizetni akarunk azt mondják ez ajándék. Kedvességük illik a város hangulatához.
Bemegyünk a látogató központba is, begyűjtjük a tájékoztató füzeteket, és minden fontos imformációt, hiszen a Dempster Hwy-n, a világ egyik legveszélyesebb útján fogunk menni Inuvik-ig. Egy igazi Athabascan (benszülött törzs) kabátot is felpróbálhatok, olyan meleg mint egy kályha. Kapunk 2 passport-ot is, ezzel egy játékban veszünk részt. A füzetecskébe van beírva pár hely Dawson City-től Tuktoyaktuk-ig, ha mindet megkeressük és kérünk a füzetbe igazoló pecsétet, az út végén leadhatjuk és sorsoláson veszünk részt. Gyémántot, aranyat, festményt és különböző, benszülöttek által készített tárgyakat nyerhetünk.
1978-ban egy építkezésnél több mint 500 filmet találtak eltemetve. Az 1903 és 1929 között, veszélyes gyúlékony nitrátfóliákra készült filmekből digitalizálás után „Dawson City: Frozen Time” címmel dokumentumfilmet készítettek. (2016)
Dawson City ma Kanadai Nemzeti Történelmi Emlékhely.
