Reggel fagyos a levegő, -7 fok van kint. Indulunk tovább, kortyolgatjuk a kávét amit Attila főzött. Gyönyörű a táj, rengeteg fényképet készítek.
Elhagyjuk az északi sarkkört, elérjük az Eagle Plains-t, bevisszük az ajádék whiskyt az üzletvezetőnek. Nagyon meglepődik és örül neki. Attila megméri a keréknyomást, lapos a hátsó gumi mögöttem. Felpumpálja, de egy óra múlva újra lapos. Minden 50 km után megállunk pumpálni. Még 280 km Dawson City, ott találunk majd szerelőt.
Már a Tombstone Park területén járunk. Attila lehúzódik, a hegyoldalban jávorszarvast lát a kicsinyével. Nem is értem hogy szúrta ki, annyira távol vannak tőlünk! Mégis készítünk képet, videót, mert szuperjó fényképezőnk van, nézzétek csak! De végig, mert csak úgy érdekes!
Fél órán keresztül állunk és nézzük hogy serénykednek a hódok. A tavacskát leválasztották több helyen, mintha házban építenének belső falakat. Megállás nélkül hordják az ágakat, nagyon szorgalmas kis állatok.
A Dempster Hwy elején éjszakázunk.
Körülnézünk a városban, megvesszük az ajándékba szánt italt, és bemegyünk a látogató központba leadni a könyvecskét a pecsétekkel. Leellenőrzik, tudnak róla hogy Tuktoyaktuk-ban az iroda zárva van már télre. Kitöltjük a papírt, a könyvecskét visszakapjuk, és kapunk mellé emlékbe egy-egy igazolást arról hogy átléptük az Északi Sarkkört.
Következő állomásunk Tsiigehtchic. Jelentése: a vas folyó szája. Népessége 179 fő, abból 130 őslakos Gwich’in és 10 Inuit. A kompról látjuk a dombon a két templomot, az egyik a régi, azt már nem használják. Az út itt is nagyon rossz, de a házak jobban karbantartottak és a környékük rendezettebb.
Áthajózunk a Yukon felé vezető úthoz. Belehúzunk, hiszen idefelé láttunk már mindent, és még sok helyre szeretnénk eljutni. Hamarosan elérjuk a következő kompot, utána roboghatunk tovább. Látunk útközben sast és hódot is. Havas tájra érünk, itt korán jön a tél, szeptember 10.-e van. Sötétedik már, közeledünk a Northwest Territory-Yukon határhoz, ott szeretnénk éjszakázni a parkolóban. Egyszer csak kiszúrok egy grizzly-t távolabb a hegyoldalon. Attila megpróbál képet készíteni drónnal, de elég sötét van, és nem akar közel menni, megzavarni a medvét. Pár perccel később az út túloldalán felbukkan egy újabb grizzly és keresztülmegy előttünk az úton. Elérjük a parkolót, elkészülődünk és eltesszük magunkat holnapra.
Éjjel esett az eső, most is szemereg, az út még roszabb mint volt. Rengeteg a tavacska és folyó erre, ha jobb idő lesz majd megnézzük drónnal felülről is. Elérjük a Tuktoyaktuk táblát, és megcsodáljuk büszkeségüket, az Ibyuk Pingo-t, ami Kanada legnagyobb, és a Föld második legnagyobb Pingo-ja. 305 méter átmérőjű és 45 méter magas.
A Pingo föld takarta jégdomb, neve az őshonos Inuvialuit törzs nyelvéből származik, jelentése: dombocska.
Csak permafroszt környezetben alakul ki. (Ahol a talaj állandóan fagyott állapotban van.)
Tuktoyaktuk pici település pár utcával a Jeges tenger partján (Arctic Ocean). A nyári hőmérséklet 6 és 15°C, a téli -30 és -40°C fok között van. Az utak állapota borzasztó, és a házak java része rendetlen és koszos. A látogató központot zárva találjuk, pedig onnan is kellene pecsét. Megkérdezzük a helyieket, már bezárt a szezonra, csak jövő nyáron nyit ki. Addig nem szeretnénk itt maradni, így lefényképezzük a látogató központot, hátha elfogadják pecsét helyett. 😊
Bejárjuk az egész városkát pár óra alatt. A tengerparton találkozunk egy férfival aki biciklivel jött 1400 km-ről.
Kicsit kérdezgetjük, mert nem értjük hogy mer valaki több napos útra vállalkozni egyedül, biciklivel, medvék lakta kietlen úton. Azt mondja több medvével is találkozott, aludni nem nagyon mert. Nagyon elfáradt, visszafelé autóstoppal próbál majd menni.
Találunk egy földdel fedett pincefélét, kiderül hogy az a helyiek közös hűtőkamrája. Meghívnak kávézni az egyik házba, elfogadjuk, mert megtiszteltetés hogy maguk közé engednek és sértés lenne ha visszautasítanánk. Megisszuk a kávét, beszélgetünk kicsit és elindulunk visszafelé Inuvikba. Bár az idő most sem jobb, megállunk egy kicsit drónozni.
Inuvikba megállunk a MacKenzie folyó partján egy parkolóban éjszakára. A mellettünk levő helyen áll egy kis autó telepakolva, a tulajdonosa levest főz az egyik grillen. Attila beindítja a generátort a fűtéshez, aztán odamegy a férfihoz és megkérdezi nem zavarja-e a hangja. A férfi hálálkodik hogy megkérdezte Tőle, és nem, nem zavarja. Megkérdezi a generátorra hogy: mi ez, kompresszor? Attila felvilágosítja hogy mi ez, és hogyan fűtünk. Ez nagyon tetszik neki – mondja, – Ő is be fog egyet szerezni, mert sokszor fázik éjszaka a kocsiban. Utána elmeséli hogy Ő villamosmérnök. Nehezen hihető, ha még egy generátort sem ismer fel. Végül megkérdezi hogy mi is hajléktalanok vagyunk? 😂 Nem, – mondja Attila- mi csak nyaralunk.
Megérkezünk a második kompátkelőhöz. A komp háromszögben közlekedik a Mackenzie folyón, mert a háromszög egyik sarkánál egy kis település található, Tsiigehtchic, oda majd visszafelé megyünk.
A kompos szól hogy lapos a hátsó gumink. Felpumpálják, egyenlőre így megyünk tovább.
Elérjük Inuvikot. Alkatrész természetesen nincs, csak több heti várakozással kapnánk meg. Mivel nagyon jól működött idáig, így bízunk benne hogy bírja addig amíg valahol kapunk. Bemegyünk a boltba, elájulok az árak láttán. Persze ha belegondolok érthető, nem egyszerűen jut ide az áru, ezt meg kell fizetni. Az a 24×500 ml ásványvíz amit én otthon 2$ ( ~400 ft) körül veszek, itt 27,79$(~5600 ft). Otthon a banán 0,69$/pound, (~140 ft/ 45 dkg) itt 4,79(~1000 ft). Jó hogy nem kell mást vennünk csak kenyeret.
Nem sokat időzünk, majd visszafelé járjuk be a várost, mert szeretnénk megjárni Tuktoyaktuk-ot még a hó előtt. Már jártunk ott egyszer télen, akkor Inuvik-tól Tuktoyaktuk-ig még nem volt út. Nyáron hajóval, télen a Mackenzie folyó jegén, a híres jégúton lehetett oda jutni. A jégútról is szeretnék majd írni egy későbbi posztban. Kíváncsi vagyok az új útra, 148 km hosszú közel 4 évig építették, nagyon nehéz terepen. Az út elején tábla, rajta hogy a medvék országában vagy, és ne felejtsd, az etetett medve halott medve.
Egyszerre veszünk észre a távolban egy mozgó nagy fekete foltot, egyszerre kiáltjuk hogy medve! Attila rálép a gázra, én felkapom a fényképezőket. Mire odaérünk feláll a „medve”, egy fekete melegítős nő lehajolva bogyót gyűjtögetett, Őt néztük medvének. 😂😂 Napokig nevettünk rajta (azt hiszem a röhögtünk megfelelőbb kifejezés). 😆
Az új út időnként nagyon gödrös és sáros, de a gyönyörű táj kárpótol érte. Tuktoyaktuk közelében megállunk éjszakára.
Jó hogy van nálunk egy 110 voltos generátor és akkumulátor töltő, amivel a kocsi akkumulátorát fel tudjuk tölteni, így el tudunk indulni visszafelé. 40 km-t kell megtennünk, javarészt dombnak felfelé és sárban. Ezen a kis távon több óra alatt küzdjük át magunkat, mert pár km után a víz melegedése miatt meg kell állni, várni míg lehűl. Visszaérünk végre a műhelyig, a szerelő széttárja a karját, Ők ezt nem tudják megcsinálni, alkatrészt tudnak hozatni Dawson City-ből, kb. 1-2 hét mire ideér. Mivel nem szeretnénk addig itt ácsorogni, Attila beszél az üzletvezetővel és kibéreli tőle a gumisműhelyt szerelés céljára. Az ékszíjfeszítő tengelyének a csapágya elkopott, ezért a szíjfeszítő görgő ferdén áll, ez miatt dobta le az ékszíjat. Az ékszíj is félig beszakadt, de az van nálunk másik, Attila gondosan felkészült az útra alkatrészekkel-szerszámokkal, most jól jön hogy autószerelő a szakmája. Szerencsénk hogy van a műhelyben hegesztőgép, és engedik hogy Attila használja. A kocsi nem készült el estig, így a műhelyben éjszakázunk.
Dél van, Attila most szerelte be a megjavított alkatrészt. Úgy néz ki, sikerült megcsinálnia, a víz nem melegszik túl. Ez csak szükségmegoldás hogy ne álljunk itt sokat, mert vészesen közeleg a hideg.
Attila megy az üzletvezetőhöz fizetni a bérlési díjat. Nem fogad el egy fillért sem, azt mondja nem hagyhatta hogy egy autószerelő a sárban hemperegve szereljen. Megköszönjük a kedvességét és eszünkbe véssük hogy visszafelé hozzunk neki egy üveg italt ajándékba.
Mivel félúton vagyunk, nem fordulunk vissza, továbbmegyünk Inuvikba. 400 km, odáig nincs segítség, addig ki kell bírnia, reménykedünk hogy ott kapunk alkatrészt. Éjjel esett az eső, a sár hatalmas. A kocsi csúszkál, én félek, Attila meg kinevet.
Elérjük az Arctic Circle-t (Északi Sarkkör). Nem először járunk itt, egyszer már voltunk erre télen. Attila készít pár drón felvételt a csodáról, ami körülvesz bennünket.
Átlépünk Northwest Territory-ba, itt már fagy van. Átkelünk egy drótkötéllel húzott komppal a Peel folyón és irány Fort McPherson.
Ez a falucska csupán pár házból áll, mégis alig találjuk meg a motelt ahol a könyvünkbe pecsételnek. A Gwich’in törzs leszármazottai élnek itt, Ők saját nyelvük mellett angolul is beszélnek.
Innen már csak 140 km Inuvik, de nem megyünk el odáig, pár km. után megállunk éjszakára.
Elérjük a Dempster Hwy-t, közel 800 km-t megyük rajta, útközben félúton van az Eagle Plains, ott tudunk először tankolni, így viszünk magunkkal üzemanyagot bőven. Ezen kívül csak pár kemping (már zárva télre), Fort McPherson, Tsiigehtchic és 2 kis komp átkelő található erre. Télen a folyók jegén tudunk átmenni, más út nem vezet Inuvikba. A növényzet gyönyörű színes, nem bírok betelni a látvánnyal.
Nagy a sár, gyakran 15-20cm mély. Csúszkálunk nagyon, sokszor nyomni kell a gázt hogy nehogy beragadjunk. Útközben látunk pár madarat, és egy idős benszülött pár emlékhelyét. Egy útról lecsúszott autó is elénk kerül, emlékeztet rá hogy veszélyes úton járunk.
Belépünk a Tombstone Park területére. Az egyik tájékoztató füzetben le van írva hogy hányas km-nél van látnivaló. Ha nem néznénk, nem találtuk volna meg az Elefánt sziklát, így is nehéz volt hogy tudtuk hol keressük. Egy kis parkolóból a távolban látszik, de tényleg elefánt formája van.
Estefelé elérjük az Eagle Plains-t, tankolunk és megyünk tovább. 40 km-el később az Arctic Circle közelében (Északi Sarkkör) felforr a vizünk. Lehúzódunk az útról, Attila kiszáll és megnézi mi baja az autónak. Szerencsére nem a hűtő lyukadt ki, hanem az ékszíj esett le. Ékszíj nélkül nem működik a vízpumpa, a ventillátor és a generátor sem, ami tölti az akkumulátort. Sajnos szét kell szedni, mert így nem látni miért dobta le az ékszíjat. Közben megáll egy autó megnézni jól vagyunk-e, és mondja hogy több napos eső jön, lehet hogy pár napig nem fog menni a komp sem. Ezzel ráérünk foglalkozni, az autóval így úgysem tudunk továbbmeni. Mivel már sötétedik így megszületik a döntés. Itt alszunk, és reggel visszamegyünk Eagle Plans-ig, ami egy szálloda, benzinkúttal és gumis műhellyel.
Yukon második legnagyobb városa Dawson City. A város elválaszthatatlanul kapcsolódik a Klondike folyó mentén kitört aranylázhoz, 1896-1899 között annak központja volt. 1898-ra az őslakosok táborát az aranykeresők egy 40.000-es virágzó várossá változtatták. 1899-ben az arany mennyisége lecsökkent, az aranyvadászok többsége tovább állt, ma az 1375 lakos az őslakosok és az aranyvadászok leszármazottainak keveréke. A városka nagyon színes, nyáron rengeteg a túrista. Több régi épületet is láthatunk.
Megnézzük a Jack London múzeumot és a kabint, amiben a híres író az 1897-1898-as telet töltötte a Henderson Creek mentén. Regényei az aranylázról és az aranyásókról saját tapasztalatból születtek, hiszen köztük élte mindennapjait.
Bemegyünk egy cukrászdába, megkapjuk a fagyinkat, amikor fizetni akarunk azt mondják ez ajándék. Kedvességük illik a város hangulatához.
Bemegyünk a látogató központba is, begyűjtjük a tájékoztató füzeteket, és minden fontos imformációt, hiszen a Dempster Hwy-n, a világ egyik legveszélyesebb útján fogunk menni Inuvik-ig. Egy igazi Athabascan (benszülött törzs) kabátot is felpróbálhatok, olyan meleg mint egy kályha. Kapunk 2 passport-ot is, ezzel egy játékban veszünk részt. A füzetecskébe van beírva pár hely Dawson City-től Tuktoyaktuk-ig, ha mindet megkeressük és kérünk a füzetbe igazoló pecsétet, az út végén leadhatjuk és sorsoláson veszünk részt. Gyémántot, aranyat, festményt és különböző, benszülöttek által készített tárgyakat nyerhetünk.
1978-ban egy építkezésnél több mint 500 filmet találtak eltemetve. Az 1903 és 1929 között, veszélyes gyúlékony nitrátfóliákra készült filmekből digitalizálás után „Dawson City: Frozen Time” címmel dokumentumfilmet készítettek. (2016)
Dawson City ma Kanadai Nemzeti Történelmi Emlékhely.
Érdemes volt megvárni a reggelt, bár mikor elindulunk még köd van, de rövid idő múlva felszáll, és szemünk elé tárul a gyönyörűséges táj. Lekanyarodunk a Top Of The World Hwy-ról, lemegyünk a Yukon folyó partjára.
Forty Mile a legrégibb ismert városnak a helye Yukon-ban, ezért szeretnénk megnézni. 1866-ban alapították az aranykereső szerencsevadászok. A táblán és a folyón kívül innen semmit sem látunk, pedig a régi épületekből egy maroknyi megmaradt. Mivel sokat kellene gyalogolni hogy láthassuk így kihagyjuk, mert nagyon fázunk.
Folytatjuk utunkat Dawson City felé. Egyszer csak egy hatalmas grizzly ballag szembe velünk. Leírhatatlan az élmény, hatalmas az izgatottságunk! Ekkora medvét még soha nem láttunk szabadon a természetes élőhelyén. Az út szélén idegen szagot érez, ezért lefekszik és oda dörgölődzik, megjelöli a területet. Videózzuk, fényképezzük, nem foglalkozik velünk. Nyugodtan elindul a kocsi felé, én már tekerem is fel az ablakot, pedig biztos be tudná törni ha akarná. Attila felkészül a tolatásra, de a medve közvetlenül a kocsi előtt keresztülmegy az úton, és a kocsi mellett tovább ballag. Örülök hogy nem volt éhes, akkor biztos nem lett volna ilyen nyugodt. Attila füttyög hogy a maci visszanézzen, de hiába. Én utána kiabálok elnevezve Mucinak, erre megtorpan és visszanéz. Biztos sziven ütötte hogy le Muciztam egy ilyen hatalmas medvét. 😂
Elérjük a kompot, ami átvisz bennünket a Yukon folyón Dawsonba. A komp ingyenes, ez kellemes meglepetés. A város völgyben fekszik, a Yukon és a Klondike folyó torkolatánál, a hegyről ahol az út vezet, belátjuk az egészet. Érdekes látvány ahogy a Klondike folyó gyönyörű kék vize élesen elválik az ezüst szinű Yukontól.
Az út szélén találunk egy elkerített területet 2 km hosszú sétánnyal, ahol orchideák élnek. Nem gondoltam hogy a fagyos Kanadában van orchidea élőhely. Már szeptember van és hideg, így csak képen csodálhatjuk meg a virágokat, a földben már csak a levelek láthatóak. Mivel kezd sötétedni, keresünk a közelben egy jónak ígérkező alvóhelyet, csak reggel megyünk majd be a városba.
Indulás előtt lemegyek a Yukon folyó partjára, a vize olyan mint a folyékony ezüst, el is nevezem ezüstfolyónak, Attila szerint inkább sárfolyó. Újra körbejárjuk Eagle-t.
A város szélén bemegyünk egy boltocskába és kapok egy aranyrögökkel díszített gyűrűt Attilától.
A tulajdonosnő nagyon kedves, barátságos. Elmondja hogy a férje aranyműves, és ők készítik a boltban található tárgyakat. A gyűrűmben lévő aranyrögöket a környéken találták. Az ott élők mai napig mossák az aranyat, s az üzlet megvásárolja tőlük.
Folytatjuk utunkat a határ felé, a 127km hosszú Top Of The World Hwy-n (A Világ Tetején Autópálya). Ez az út a hegygerincen halad keresztül és az egyik legészakibb autópálya a világon. Télen le van zárva, használhatatlan a nagy hó és hideg miatt, ezért akkor a határátkelő sincs nyitva. Szépséges tájon haladunk, csodálatosak a színek. Az út áthalad az Eagle Summit-on, ez a legmagasabb pont az autópályán. Az autópálya persze itt is egy keskeny hegyi földutat jelent, nem valami széles aszfalt pályát. Drón felvételt is készítünk, úgy jobban látható a gyönyörű táj.
Este 6-kor érunk a határra, nagy ködben. Átlépünk a kanadai Yukonba, és máris 7 óra van, pont a határnál változik az időzóna. Kanada 13 részből áll, 10 province (tartomány) és 3 territory (territórium, közös kormányzású terület). Yukon az egyik territory, fővárosa Whitehorse.
Mivel a ködtől semmit sem látni, és nemsokára sötétedik, a határ mellett egy kis úton töltjük az éjszakát, bízva benne, hogy reggelre szép idő lesz.
Úgy döntünk nem a határ felé indulunk, hanem elkanyarodunk és megnézzük az Eagle és az Eagle Village nevű helyeket. Gyönyörű hegyi úton megyünk 145 km-t.
Eagle a Yukon folyó déli partján fekszik, a kanadai határ közelében. Az európai lakosok Alaszkába érkezésekor már több ezer éve az őslakos Han nép otthona volt. A Klondike folyó mentén kitört aranyláz miatt 1898-ban népessége meghaladta az 1700-at, mára lakosai száma 87-re csökkent, többnyire európai származású emberek lakják.
Eagle minden évben ellenőrző pontot biztosít a hosszútávú Yukon Quest nevű kutyaszánhúzó versenynek.
1900-ban felépült Fort Egbert, az Egyesült Államok hadseregének tábora, 1903-ban elkészült Eagle és Valdez között a távíróvonal. A Nome-i és Fairbanks-i új aranylelőhelyek felfedezése miatt az aranyvadászok elhagyták Eagle-t, 1910-re már 200 alá csökkent a lakosok száma. 1911-ben Fort Egbert is elnéptelenedett.
A közelben található Eagle Village kis népességének (67 fő) kb 50 %-át az őslakos Han nép leszármazottai teszik ki.
Eldöntjük hogy Eagel-be alszunk és nekiállunk főzni. Sült hús és petrezselymes krumpli a vacsoránk.
Egy kedves barátnőm kérdezte hogy hol vásároltunk, hiszen hosszú kietlen részeken is mentünk. Sok konzervet és vizet vittünk magunkkal, akár hetekig is kihúztuk volna vásárlás nélkül. Nálunk kapható kis fólia hengerekben nyers kenyértészta, hűtőben hónapokig eláll, azt sütöttem ha nem tudtunk friss kenyeret venni. A városokban mindíg pótoltuk a készleteinket, így sohasem kellett éhezéstől tartanunk.
