Folytatjuk utunkat, keresztülmegyünk Minnesota és Wisconsin államokon, gyönyörű őszi tájon.
Belépünk Michigan-be, ez az utolsó USA tagállam hazafelé. Eagle Harbor a célpontunk. Ez a település a Superior-tó szélén található a Keweenaw félsziget északi részén, festői környezetben. Lakossága 76 fő. Gyönyörű épületeket fényképezünk, és irány a part.
Útközben látunk egy érdekes táblát, az éves hórekordot mutatja. Jó sok havat lapátolhatnak az itt élők. Egy őz is átfut előttünk az úton, szerencsére megússza baj nélkül.
Megnézzük a Lake Shore Drive hidat, rég itt ment át az M 26-os autópálya. Kisétálunk rá, az Eagle folyó felett megy át, és egy vízesés is látható róla.
Útközben a partig még egy vízesést látunk. A tó széléről látjuk a világítótornyot, ami a mai napig üzemel. A környéken sok a látnivaló, és késő délután van már.
Gyönyörűséges a sziklás part és a viz. Sokfelé túrázhatunk itt kiépített rövidebb-hoszabb útvonalakon. Attila még maradna 1-2 napot, de én megígértem a barátnőmnek hogy hétvégére otthon leszek, így megbeszéljük hogy ide még visszatérünk és indulunk tovább. A kanadai határ előtt megállunk éjszakára.
Elindulunk hazafelé, mindent megnéztünk amit elterveztünk. Ahol csak tehetjük, az autópálya helyett kis eldugott utakat keresünk, ott több a látnivaló. Most is kis földutakon haladunk, roskadozó, szegényes farmok között. Furcsa nekem hogy sok farm körül nincs kerítés, a tehenek mennek amerre akarnak, igaz csak bizonyos területen belül. A területük elején és végén rács van a földön, azon nem tudnak átmenni. Van belőlük az úton is, nyugodtan ácsorognak a kocsi előtt, nem zavartatják magukat. Valószínűleg az út megy át a farm területén, de senki sincs erre hogy megkérdezzük, pedig biztos érdekes dolgokat mesélne.
A távolban nagy füstöt látunk, remélem csak a gazda égeti a tarlót, felügyelettel.
Elérjük az Oahe gátat, ez egy nagy földes gát a Missouri folyón. A túloldalán található az Egyesült Államok 4. legnagyobb víztározója, az Oahe-tó. A gát építését 1944-ben engedélyezték az árvízvédelem miatt és 1948-ban kezdődött az építkezés. A világ első kő-alagút fúrógépét 1952-ben az Oahe-gát hoz készítette James S. Robbins. Az eredeti projekt költsége 340 000 000 $. A gát magassága 75 méter, a kialakításához 70 000 000 m3 földre és 858 000 m3 betonra volt szükség. Másodpercenként 1600 m3 víz folyik át a 7 turbinán, amik egyenként 112,29 MW áramot termelnek, ellátva energiával North Dakota, South Dakota, Nebraska, Minnesota és Montana államokat.
Az 1997-es rekord ami 1526 m3/sec volt, a 2011-es árvíznél megdőlt, akkor 4531 m3 víz zuhogott át a gáton másodpercenként.
A gát építése miatt összesen 83 000 hektár földet elvettek két indián rezervátum területéből. A veszteség drámai hatást gyakorolt az indiánokra. Terményeiket nem tudták betakarítani mielőtt a földet elárasztották volna vízzel. A lakóhelyét elhagyni kényszerült indiánok kártérítést szeretnének az Oahe-tó alá merült városaik és hagyományos életmódjuk elvesztése miatt. (Mai napig nem kapták meg.)
Újabb államhatár, átlépünk North Dakotába.
Hague városában találunk egy gyönyörű épületet, a St. Mary’s katolikus templomot.
South Dakota állam két hírességét szeretnénk megnézni ma. Az oda vezető úton sok a hegyikecske és a nagyszarvú birka, villog a lámpa a táblán, figyemeztet hogy készüljünk fel a megállásra.
Az első híres hely a Crazy Horse Memorial. A belépő 24$ (~7000 ft) volt 1 autóra 2 fővel. A hegyet megközelíteni csak az általuk üzemeltetett busszal lehet, ami újabb 4$ (~1150 ft) fejenként.
Crazy Horse egy Lakota indián harcos volt a 19. században. Ő vezette csapatukat az Egyesült Államok Szövetségi kormánya ellen, hogy a fehér amerikaiak letelepedésének megakadályozásával megőrizzék a Lakoták élőhelyét és hagyományos életmódját. 1877-ben megadta magát Crook tábornok csapatának és négy hónappal később halálosan megsebesítette egy őr a táborban ahol őrizték. Állítólag ellenállást tanúsított. Ő az amerikai indiánok egyik legelismertebb és legjelentősebb harcosa.
1931-ben Gutzon Borglum a négy amerikai elnök szobrát faragta a Rushmore-hegyen, s az indiánok írtak Neki, javasolva hogy faragja ki Crazy Horse szobrát is, mert Ő egy igazi indián hős és méltó rá hogy Washington és Lincoln mellé kerüljön. Borglum válaszra sem méltatta Őket.
1939 novemberében Henry Standing Bear a Lakoták vezetője és az indián közösség jól ismert államfője megbízta Korczak Ziolkowski lengyel-amerikai szobrászt, aki Borglum keze alatt dolgozott a Rushmore-hegyen, hogy készítse el a Crazy Horse Memorial-t a South Dakotai Black Hills-ben. Az indiánok felajánlottak a kormánynak a kopár Thunderhead hegyért cserébe 365 hektár termőföldet. Ez a hegy a Lakoták által szentnek tartott földön található, amit Tőlük vett el a kormány a telepesek részére. A csere létrejött és Standing Bear úgy döntött, nem kérnek állami támogatást, inkább adományokat gyűjtenek. Később megalakult a Memorial Fundation nevű vállalkozás és a belépőkből, ajándékboltok bevételeiből, magánemberek adományaiból finanszírozzák tovább a projektet. A munka 1948 óta folyik és még messze a befejezés. Ziolkowski halála után felesége és gyermekei folytatták a munkát. Már felesége is meghalt, lányuk ma a vezérigazgató. A szobor méretei a tervek szerint: 195 m a teljes hossza, 172 m a magassága. Crazy Horse feje 27 m, a kinyújtott karja 80 m hosszú, az ujja 9 m. A ló feje 67 m magas, akkora mint egy 22 emeletes ház. Ha elkészül, a világ második legmagasabb szobra lesz. ( Az indiai Statue of Unity után.)
Az emlékműnél a befolyt összegből múzeum és egy iskola is épült, ahol évente 40 indián fiatal tanulhat és dolgozhat.
Ziolkowski jelmondata, ami kedvencem lett: Sose felejtsd az álmaidat!
25 km-re van a következő látványosság, a Mount Rushmore National Memorial.
Ez a terület az indiánok szent helye, amit az 1870-es években az amerikai kormány leválasztott a rezervátum területéből, mert aranyat találtak ott. A szobrok ötlete egy történésztől származik, aki azt szerette volna, ha a Black Hill hegyből kifaragják vadnyugati hősök és őslakos indián vezetők szobrait . Gutzon Borglum dán szobrásznak viszont nem tetszett a helyszín és a tervezett alakok, ezért azt javasolta, hogy inkább négy nagy amerikai elnök arcmását véssék ki a Rushmore hegyből, George Washingtont, Thomas Jeffersont, Abraham Lincolnt és Theodore Rooseveltet. Így is lett, bár anyagi nehézségek miatt nem készült el a teljes terv ami szerint derékig látszottak volna az elnökök, csak az arcukat láthatjuk ma is. Az idegenvezető elmondása szerint nem csak a pénzhiány volt a probléma, hanem a munkálatok során derült ki hogy a hegynek csak a teteje gránit, lejjebb sokkal puhább, így nem lehet tovább faragni.
A szoborcsoport 14 évig készült, a hegyből a munkálatok során 450 ezer tonna követ robbantottak le, ami ma is ott látható. A fejek 18 m magasak, 6 m hosszúak. A kész szobrot Borglum nem láthatta,mert a befejezése előtt nem sokkal meghalt, így fia fejezte be. Az indián őslakosok szeretnék visszakapni szent helyüket, az ENSZ emberjogi képviselői azt javasolták az amerikai kormánynak hogy adják vissza, de ez eddig nem valósult meg.
A szobrokhoz vezető sétány két oldalán lévő oszlopokon az USA 50 tagállamának zászlója látható.
A szobor szép, de az eredeti ötlet jobban tetszett volna, mert így az indiánok szent helyén azon telepesek vezetőinek állítottak emléket, akik nagyon sok indián haláláért felelősek.
Egy táblán azt olvassuk, Jefferson elnök volt a fő szerzője a Függetlenségi Nyilatkozatnak és az első jégkrém receptnek Amerikában.
Az ajándék üzletben meglátunk egy képeslapot. Azt írja, hogy a malacfarok hídon 😀 feljuthatunk a szembe lévő hegy tetejére és megnézhetjük madártávlatból az államfőket. Persze hogy nem hagyjuk ki!
Mire Keystone-be érünk, már esteledik, így nem sokkal utána megállunk éjszakára.
Kávé és indulás! Gyönyörű sziklás részen haladunk, a Shoshone kanyonon keresztül.
A Buffalo Bill Dam-hoz igyekszünk. Ez egy hatalmas betonív gravitációs gát a Shoshone folyó és a Bighorn medence vízmagasságának szabályozására és áramfejlesztésre. A gát építése 1905-ben indult, a nehéz munkakörülmények Wyoming történetének első sztrájkjához vezettek, a munkavállalók napi 3 dollárt követeltek, amit meg is kaptak. Az építkezés alatt 7 munkás meghalt. Az 1910-ben elkészült gát fala az alapjánál 33 méter, a tetejénél 3 méter vastagságú. Eredeti magassága 99 méter volt, ezzel építése idején a legmagasabb gát volt a világon. 63 400 m3 betont használtak el az építése során, a teljes költség 1,4 millio dollár volt.1922-ben felépült a hozzá tartozó vizierőmű is. 1992-ben készült el a látogató központ, az új erőmű, kapacitása 117000 megawatt óránként. 7,5 méterrel megnövelték a gát magasságát, és egy sétányt is építettek a tetejére ahonnan belátni a környéket. Félelmetes és gyönyörűséges látvány.
https://youtu.be/pJOWg2r556k
Cody-t elhagyva egy szépséges helyre bukkanunk, sehol nem volt kitáblázva, véletlenül vettük észre az útról. A neve Gooseberry Badlands. Mintha sziklasivatagban járnánk, ameddig ellátunk. csak az elmúlt 55 millió éves folyamatos erózió eredményeként létrejött gyönyörű színes szikla alakzatok és a kék ég látható. Nehéz elképzelni hogy itt valamikor sok millió évvel ezelőtt sok állat élt a buja trópusi növényzetben. Bár a táj elhagyatottnak látszik, ez ne tévesszen meg bennünket, sokféle állat él itt most is, öszvér szarvas (Mule Deer), antilop (Pronghorn Antelope), holló, egér, kenguru patkány, csíkos mókus (chipmunks), nyúl, róka, prérifarkas (coyot), hiúz (bobcat), ragadozó madarak és csörgőkígyó. 1,5 km-es ösvényen sétálhatunk végig, teljesen rabul ejt a hely varázsa. Mi csak nyuszival találkoztunk, de nem bántam, egy csörgőkígyónak nem örültem volna. 🙂
Reggel visszamegyünk a Grand Prismatic Springs kilátójához. A parkolóból jó hosszú út vezet a hegytetőre ahonnan rálátni a területre. Innen kicsit jobban látszik mint tegnap a sétányról.
Grand Prismatic Springs
Megyünk az Old Faithful-hoz, megnézni egy kitörést. Hihetetlen látvány, több száz ember ül a padokon és várja a kitörés pillanatát. Egy csoda ahogy a földből hatalmas erővel feltör a forróvíz és percekig csak zubog fel a magasba. Nem messze egy másik gejzír is kitör, magasabbra lövellve a vizet mint az Old Faithful, de sokkal keskenyebb szakaszon.
Old Faithful Geyser
Megnézzük a gyönyörű szivárványszínű Abyss Pool-t, a Mud vulkano-t (iszap vulkán), a Sulfur Caldron-t a Dragons Mouth Spring-et (Sárkány szája forrás). Rengeteg képet készítünk, nagyon nehéz párat kiválasztani belőle.
Abbys Pool Mud Vulcano
Bejártuk a parkot, minden útján végig mentünk, elindulunk a kijárat felé. Többször is megállunk fényképezni, madarat, kacsát, farkast (coyot) és egy nagy medvét is látunk. Este van mire kiérünk a parkból, nem messze a kijárattól meg is állunk egy kis parkolóban éjszakára.
Következő megállónk Butte. Népessége 34 600 fő. A város a fennállását a környékbeli arany felfedezésének köszönheti. Több mint 2 billió dollárnyi aranyat, ezüstöt, rezet és cinket termeltek itt ki, a város alatt egy hatalmas labirintust létrehozva ezzel.
A város szélén a hegy tetején egy hatalmas szobor látható, az Our Lady of the Rockies. A szobrot egy Butte-i lakos, Bob O’Bill építette. Felesége rákos lett és a férfi imájában ígéretet tett Szűz Máriának, ha a felesége felépül a betegségből, 5 méter magas Mária szobrot épít. A felesége meggyógyult, és Ő pár barátjával nekikezdett a megvalósításnak, végül a helyi közösség összefogásával elkészült a 27 méter magas szobor. A szobor alapja 400 tonna beton. Négy részből lett összeállítva a hegyen, a darabokat a hadsereg repülőgépével szállították a helyszínre.
Folytatjuk az utat a Yellowstone Nemzeti Park felé, átlépünk Wyoming államba. Útközben sok szarvast látunk. A park bejárata előtt a városban sétálnak a szarvasok, bemennek a kertekbe, udvarokba is.
Elérjük a kaput ahol fizetni kell (35$, ~7000 ft), a hölgy megkérdezi hogy biztos hogy nem várunk reggelig? Nem értjük miért kérdezi. Kiderül hogy a jegy 7 napra szól, és hiába hogy este van, ez már az első napnak számít. Nem bánjuk, mert úgysem maradunk egy hétig. Ami a parknál nem tetszett, hiába van rengeteg parkoló, sehol nem lehet a parkban aludni, csak a kempingekben, és mivel ősz van, már csak 3 van nyitva, egyikben sincs szabad hely. Végül úgy oldottuk meg, hogy minden este kijöttünk a park területéről és reggel mentünk vissza. Igy a park összes bejáratán ki-be mentünk. 😀
Indulunk a Glacier Nemzeti Parkba, a Saint Mary tóhoz. Azért ide, mert híres a színes kavicsos partjáról. Bemegyünk a Látogató Központba térképért és infóért. Kiderül hogy nem tudunk a tóhoz eljutni, mert éjjel akkora hó esett a parkban, hogy lezárták az utat. Látja a hölgy hogy elszomorodunk és azt ajánlja, nézzük meg a McDonald tavat, annak a partja 2 részen színes kavicsos. Bár nem olyan szép mint a Saint Mary, de megéri elmenni odáig. Kapunk egy térképet is Tőle, amin bejelöli hogy melyik részre gondol. Megfogadjuk a tanácsát, irány a park bejárata. A kapus kérdezi hová megyünk a parkban, elmondjuk Neki hogy jártunk, sajnálkozik és kárpótlásul nem veszi el a pénzt a belépőnkre.
A tó gyönyörű, minden részén más színű, órákig sétálunk a partján.
Megéheztünk, a közelben van egy település, a neve Hungry Horse ( éhes ló). Oda tartunk megkóstolni a bölényburgert és specialitásukat a huckleberry pitét (amerikai áfonya). Az eladólány büszkén mondja hogy náluk a pitében csak igazi huckleberry van, kevés helyen kapni ilyet. Sajnos a legtöbb helyen átverik az embereket, és blueberry-t (kék áfonya) tesznek a pitébe. A huckleberry ritkább, ezért drágább is, de sokkal finomabb mint a blueberry.
Polsonban megnézzük a Miracle of America múzeumot.
Ravalli előtt feketemedvét látunk, sajnos már sötétedik és éjszakai üzemmódban nem jók a képek.
Reggel a határ felé vesszük az irányt, a célpont Kootenai Falls, ami Montana államban található. Eastport-nál lépünk át Idaho-ba. A határon gyorsan átjutunk, csak az útlevelet és a vízumot (ESTA) nézik meg. Farmok mellett haladunk el, sok helyen árulnak különböző tököket. Az egyik farmon lámákat tenyésztenek, nézzétek milyen csókos szájú, mintha rúzsozva lenne. 😀
Elmegyünk a Moyie River Canyon mellett, itt nem állunk meg.
Átlépünk Montana-ba, jó hogy az államok között nincs határellenőrzés. Elérjük Kootenai Falls-t. Jó magas fenyők nőnek errefelé és harkályban sincs hiány.
Kootenai Falls egy csodálatos lépcsős vízesés, zuhatagokkal és a Kootenai-folyó feletti függőhíddal. Ösvény vezet a folyó partján, kb. 1 km hosszan, csodálatos rálátással a kanyonra. Attila átmegy a hídon, engem már meg sem próbál rávenni hogy átmenjek, tudja hogy hiába győzködne, mert a tériszonyomat nem bírom legyőzni.
Megnézzük Kootenai River Country-t, és végül ott is maradunk éjszakára.
Nagy fába vágtuk a fejszénket, az uticélunk Alaszka. ☺ A végeredmény: 62 nap, 25400 km, 2730 l gázolaj, 42000 kép és videó.
Egy olyan mondattal szeretném kezdeni, ami gyakran elhangzik a magyar tv-ben: ” ez az utazás nem jöhetett volna létre…..” A mi esetünkben úgy folytatódik: ha Attilának nem válik valóra egy régi álma és 5 év folyamatos próbálkozás, több száz email, fax és telefonhívás eredményeképp tavaly télen nem sikerült volna állást kapnia a National Geographic csatornáról jól ismert ” JÉGLOVAGOK” között. Így az év elején ott dolgozott 3,5 hónapot, ebből finanszíroztuk ezt az utazást. Ha érdekel titeket, erről is írhatok egy későbbi bejegyzésben.
Először is az utazás legfontosabb kelléke az autó, de a megfelelő jármű kiválasztása nem is olyan egyszerű dolog (hacsak nincs az embernek a mellényzsebében félre téve erre a célra 20 millió forint, nekünk nem volt). Ha az ember szeretne eljutni a lehető legtöbb helyre, akkor fontos szempont a kocsi mérete. Mert igen is a méret számit. 😉 A nemzeti parkok nagy részében ugyanis hosszúsági, magassági és súly korlátozás van. Nem véletlenül. Ez a kép egy korábbi utazásunk alkalmával készült, ahol a teherautónk épphogy csak átfért egy naturális híd alatt, és pár helyen ennél alacsonyabb híd is van.
Erről az utazásról is szeretnék majd egy későbbi bejegyzésben írni. Lényeges a hosszúság is, rengeteg kis keskeny kanyargós út van a Nemzeti Parkokban, mint például itt volt.
Végül de nem utolsó sorban a fogyasztást is figyelembe kellett venni, hiszen egy megfizethető, kisebbfajta amerikai lakóautó egy ilyen út során kb. négyezer liter üzemanyaggal fogyasztott volna többet, mint az általunk kiválasztott autó. Ugyan szóba került egy személykocsi + kisebb fajta lakókocsi is, de ezt végül is elvetettük, mert utunk során megyünk több ezer km-t földúton is, ami nem egy ilyen szerelvénynek való. Ez egyébként be is igazolódott, mert számtalan esetben kellett átgázolni több száz méter hosszú, helyenként 15-20 cm mély sártengeren.
Ez persze a tundra közepén volt, 4-500 km-re a legközelebbi lakott településtől és telefonhálózattól, itt egy elakadás igazán nem lett volna szerencsés dolog.
A mi autónk végül is egy 12 éves Dodge Sprinter lett, amiben közel hatszázezer km volt, sok hibával és rozsdával. Fel kellett újítani az egész fékrendszert, kicserélni a gömbcsuklót, önindítót, generátort, a teljes kardántengelyt, az olajokat, szűrőket, felújítani a differenciál művet, kijavítani a helyenként tenyérnyi lyukakat, leszigetelni, berendezni, és a villany, vízvezeték rendszert kialakítani. Ez persze Attila dolga volt, 5 hetet dolgozott az autón.
Eredeti állapotKibelezve, tetőablak berakvaMotorháztető javításKárpit tisztításKívülről készVezető fülke is készVilágítás és 110 volt beszerelve Padra lecsukható ágy, nagy pakolóhely van alatta Falról lehajtható asztal Felszerelve mindennel Mobil zuhanyEste befüggönyözünk
Míg Attila szerelt, én kutatómunkát végeztem 😀, összeállítottam a látnivalók listáját, és az útvonaltervet.
1-6 nap
Induláááás!! 😀 Hogy Hainesbe jussunk, át kell mennünk Kanadán. Útközben látunk pár állatot.
Házi szarvasokÉszak-amerikai kúszósül
Iparkodunk hogy mielőbb odaérjünk, még a hidegek beállta előtt. Nem csak a hideg és a hó miatt, hanem azért, mert Alaszkában több út is le van zárva a téli időszakra, s mi szeretnénk azokat is bejárni. Például a Denali Hwy (Denali autópálya), vagy a Top Of The World Hwy (Út a Világ Tetején autópálya). Persze az autópálya itt mást jelent, csak egy keskeny, gödrös, sáros földutat. 😀 Átrobogunk Ontarion, Manitoban, Saskatchewanon, Albertan,( kanadai tartományok) az autópálya mellett nincs sok látnivaló. British Columbiába érve, utunkat a híres Alaszka Hwy-n folytatjuk. Ez az autópálya a II. Világháború alatt épült, hogy összekapcsolja USA-t Alaszkával, Kanadán keresztül. Hossza: 2232 km , Dawson Creek-től (BC) – Delta Junction-ig (AK). Ez az egyetlen egész évben járható szárazföldi út amelyen keresztül eljuthatunk Alaszkába. Autópályának hívják, de csak 1-1sávos. Burkolt út, de a jelentős téli fagyok miatt sok benne murvás javítás, és rengeteg a felfagyásból eredő lyuk, gödör, árok. Igaz ezek nagy részére jelzőbólyák hívják fel a figyelmet. Az út kondíciójáról sokat elmond a kocsira ragasztható matrica. 😀 ( Túléltem az Alaszka Hwy-t. )
2 helyen állunk csak meg, mert a visszaútnál ez kiesik. Az első a Liard River Hot Springs BC-ben, második a Miles Canyon Yukonban.
A Liard Hot Springs British Columbia északi részén, közel Yukon határához található. Ez egy természetes forróvizű medence az erdő közepén. A fürdőhöz kb.1km hosszú, fából épített úton juthatunk csak el, mert a talaj mocsaras. Ebben a mocsárban él egyedül a világon a Physella Wrighti, egy picike piros csiga. Mérete 3-9 mm között van.
Út a fürdőhöz
A környéken nagy a medve veszély, plakátok figyelmeztetnek rá.
A medence a forrásnak egy kiszélesedett része, ami patakként folyik tovább. A víz ahol feltör a földből, olyan forró, hogy nem lehet a közelébe menni. Ahogy távolodunk ettől a ponttól, úgy hűl a víz, így mindenki megtalálja a számára megfelelő hőfokot. Az eddig általam látott termálvizekkel ellentétben, itt a víz kristálytiszta és szagtalan.
A Miles Canyon Yukonban található Whitehorse várostól 15 km-re. Csodálatos bazalt kanyon, gyönyörű kék vízzel, és egy hosszú függőhíddal.
Visszafelé megnézünk több érdekes helyet is Kanadában .
